Királyerdő

Mézfakasztó

Az utóbbi napok igencsak eseménydúsan zajlottak a herceg számára, ugyanis megismerte Királyvár vendégszeretetét, néhány új arcot, valamint a lehető legtöbb fogadót, ami belefért az idejébe. Ha a kísérete nem tartott volna tőle, néhányan bizonyára megjegyezték volna neki elégedetlenségüket, szerencsére erre nem került sor. Kissé még szédelgett a feje, amikor felébresztették, ezért a Királyerdő bejárata előtt nyüzsgő táborba menet egy maréknyi mentalevelet rágott, amelytől orrfacsaró, másnapos szájszaga is tovaszállt. Szerencsére nem a többi nemes úr szaglójárataiba. Különleges esemény volt az aznapi, hiedelmek terjengtek valamiféle medvéről, aki rettegésben tartotta az erdőből élő népek életét, valamint a Királyi Úton átkelőkét is. Az egyik Lord felvetette a ötletét egy nagy hajtóvadászatnak, amit a régenskirálynők, kik azóta sem fogadták összehívott vendégeiket, boldogan támogatni is kezdtek. Jól is tették, ugyanis az udvarban már párbajokra is került sor, egyes házak előszeretettel kóstolgatták egymást, vagy keltek harcra a női kegyekért, a becsületükért.
~ Lovagok... Folyton illegetik magukat, akár a szarkák a dögön. Mi értelme a többiekkel hadakozni, amikor háború közeleg? Látszik, hogy a fele banda még háborúnak a közelében sem járt. Hová lesz a becsület, midőn majd saját vérükbe fagyva fetrengenek a sáros földön? Az anyjukért fognak ordítozni, akiknek csecséről túl későn szaggatták le őket... A szerencsésebbeket talán agyontapossák a lovak, esetleg a még hadakozó emberek, a maradék pedig lassan, kínzó fájdalmak közt véreznek el.~ borús gondolatok voltak ezek, melyeket a Naplovag futtatott át elméjén, szinte észre sem vette, mennyire gyönyörűnek tűnt az a reggel a melankóliához. Pontosabban inkább hajnal, mivel a napsugarak alig szűrődtek át a zöld rengetegen. Odaren Nymeros Martell barna bőrruhát viselt, zöldes árnyalatú köpennyel, melynek csatját egy ezüstből formálódó Napkorong alkotta. Mellényének azon részénél, ahol az a szívét takarta családja címere díszelgett. Kezében otthonról hozott dárdáját szorongatta, ugyanis a hiedelmek szerint azzal könnyebben lehetett vadászni. Odaren nem sokat tudott erről, ez volt élete első alkalma, hogy efféle rengetegben próbáljon szerencsét. Nem is kívánt egyedül nekivágni a dolognak, így hát társak után kezdett kutatni fakó kancájának hátáról. Sok lobogót rázott a szellő, egyesek egy kupa sörrel kezdték a hajtást, mások tréfáikkal tartották sakkban cimboráikat. Vadászkutyák csaholtak, íjászok próbálgatták tehetségüket fákra rajzolt céltáblákon. Akadtak, kik már neki is vágtak az óriási tölgyesnek, nem vesztegetve semennyi időt. Dalnokok zengtek ostobábbnál-ostobább regéket.
- A favágók II. Aegonnak hívják! Úgy tartják, meghódította az egész erdőt! Háháháháá!- hahotázott fel fülsüketítően egy szikár, szakállas férfi, miközben úgy hátba vágta a balján álló ifjú, hogy az menten kiköpte a sörét. Egy szemkötős férfira lett figyelmes, aki kimagaslott a többiek közül, épp tekintete szigorú volt, mintha ő diktálná a Nap és Hold járását az égen. Dorne hercege érdekesnek találta őt, s odaügetett.
- Szép reggelt uram!- szólította meg. Vonásai alapján nemesi származásúnak vélte.
- Rossz néven vennél némi társaságot a "dicsőség" learatásában?- érdeklődött a Martell-ház sarja, ironikus hangsúllyal.
- A nevem Odaren Nymeros Martell. Benned kit tisztelhetek?- biccentett oda fejével, majd jobbját nyújtotta a sebhelyes embernek. Halvány sejtése volt arról, miszerint a Greyjoy Család Korbácsát próbálta éppen meggyőzni.

A nemesek hosszú távon összezárva meglepően hamar képesek kontrollálhatatlan csürhévé átalakulni. Valószínűleg az unalom teszi. Mivel minden létező emberi igényük ki van elégítve, így úgymond "jó dolgukban nem tudják mit kezdjenek magukkal". Legalábbis Ser Grogan személyes és véletlenül sem sűrűn hangoztatott véleménye szerint. A Vas-szigetek zord vidéke kemény embereket kíván meg, a viszonyok is nagyon mások mint Westeros egyéb vidékein. Magányos Fény ura határozottan unta már a lakomákat, a látszatsértéseket követő párbajnak csúfolt fegyverlóbálást. Egy jó talpas szinte bármelyik itt ácsorgó tejfelesszájú kölyök fejét beverte volna egy jóképű buzogánnyal. Az indulatok pedig nem csitulnak, főleg, ha a régenskirálynők továbbra sem mutatkoznak meg. A Vas-szigetek ura egyelőre még nem érkezett meg, de ezt sem tudták már indokként felhozni a tanácsadók Farwynd érkezése után. Lord Greyjoy zászlóhordozója volt, ura lobogóját is elhozta, ideiglenesen szólhatott a nevében és hallhatott a füle helyett. Na persze egy zászlóhordozó nem mondhat semmilyen komoly horderejű döntésre igent vagy nemet, legfeljebb apróságokban, nyilván éppen ezért is késlekedett a hajós nép ura. Kivárt a vén kígyó, de egyelőre nem volt mire. Amíg a társuralkodók hallgatásba burkolóznak, addig nem volt mit tenni. A félszemű nemes nem akart belegondolni, hogy mindeközben Essos egyre felkészültebbé válik. Ostobaságokra kell pazarolni az idejét...
A mai "dicső" vadászat ötlete mindennél jobban jelzi a királyi tanácsadók kínjait, még ha őszintén szólva nem is volt rossz ötlet. Legalább ideiglenesen lekötötte a lordok és lovagok fölös energiáit, amikből meglehetősen sok volt a jelek szerint. Ser Grogan ajkain komor mosollyal figyelte, ahogy a lovagtársai nagy része nekiindul az erdőnek. A könyörtelenségéről hírhedett férfi társaságát kevesen keresték ezekben a napokban, amit nem is bánt. Az essosi "kalandozásai" még csak emészthetőek voltak az úri társaságnak, sőt! Ám Tölgymeleg várának brutális felprédálása még mindig sokak szemében szálka volt, hiszen az ottani áldozatok westerosiak voltak. Addig senki nem mert elmenni, hogy megsértse vagy párbajra hívja. Nem mintha hírneves kopjatörő bajnok lett volna, de ezen tacskók nagy részénél messze több a harci tapasztalata, vérengző hírneve pedig végképp elriasztotta a kölyköket. A megfontoltabbja meg nem akarta a tárgyalások előtt magára vadítani Lord Greyjoyt esetlegesen a zászlóhordozója agyonverésével.
Ahogy ott állt, rá kellett jönnie, meglehetősen kilóg a sok díszvértes lovag közül. Ő maga könnyű páncélt viselt, keményített, kicserzett orkabőr mellény, amit fémszegecseléssel erősítettek meg, sisak, a tarkóról aláhulló lánccsuklyával, kar- és lábvasak. Hátul a derekén elmaradhatatlan félkezes baltája, hátán családi címerrel ékes pajzsa és a nagy, másfélkezes kardja. Karba font kezekkel nézte az elcsörtető "vitézeket", egészen addig, míg társasága nem akadt. Érdeklődve fordult az őt megszólító fiatalember felé. Nem volt kedve ellen való a látvány. Veterán hadparancsnokként már a másik mozgásán, tekintetén látta, nem az a fajta nemes, aki csak lelkesen készül az első háborújára s ábrándozva egy nagyobb méretű lovagi tornának tartja csupán az essos elleni küszöbön álló harcokat. A fegyverzete kiváló, csatára és nem díszebédre való, remek kovácsmunka, szakálla szépen nyírt, külseje rendezett. Olyan ember benyomását kelti, aki határozott, céltudatos és van stílusa úgymond. Ráadásul néhány felette "intelligens" társukkal ellentétben nem is negyven kiló vasban kívánt végigzörögni az erdőn, büszkén terpeszkedett ellenben a Martell család címere a férfiú széles mellkasán. A szigetvidéki lovag habozás nélkül meghajtotta hát magát a lovas felé:
- Hasonlóan szépet neked is jó uram! - felelte rekedtes, kásás hangján a félszemű. - Van olyan társaság, amelynek nem örülnék - intett csupán a szemével a díszes kompánia felé, - de ha jómagad tartanál velünk, az ellen véletlenül sem emelnék kifogást.
Maga is nyeregbe szállt, az almásderes vidám nyerítéssel fogadta, érezte, hogy ez azt jelenti: kilovagolnak. Remek mén volt, de nagy mozgásigényű. A ló hátán elfogadta a másik jobbját:
- A hírneves Naplovag, Napdárda ősi várának ura? - mosolyodott el. - Megtisztelve érzem magam. Ser Grogan Farwynd, szolgálatára. Ha nem bánja, lord Martell, a királyi nyomkeresőknél szívesebben viszem a saját csatlósaim.
Intésére két marcona férfi csatlakozott hozzájuk, inkább látszottak tengeri rablónak, mint lovagi szolgálatban álló darabontoknak. De a fegyverzetük jó minőségű, sebhelyeik és mozgásuk alapján pedig csaták tucatjait látott veteránok lehettek. Egyikük prémmel szegett köpönyeget nyújtott urának, aki vállaira kanyarította azt, miközben hozzáfűzte:
- Többségében ismerem az embereimet, mindenkit, aki legalább egyszer is szolgált alattam. Biztosítalak róla lord Martell, nem fogunk csalódni nyomolvasó tudományukban.
A két vadász nem a lovagok után indult meg, hanem tőlük kelet felé vezette a nemeseket. Ser Grogan sötét mosolya még mindig nem apadt le ajkairól, ahogy a többi lovag után nézett:
- Bols és Rickan már reggel észrevették, hogy arra lovagoltak ki a királyi vadászok. Nem találták meg a medvét, de van arra pár szép vaddisznó, amivel ezek elfoglalhatják magukat. Mi becserkésszük az igazi vadat...
Hamar észrevette, hogy még valaki nem dőlt be a királyi tanácsadók utasítására adott hamis nyomoknak és szintén az ő útvonalukon indult meg. Na igen, tapasztalt szemeket nehezebb megtéveszteni, bár nyilván vendéglátóik érdeke az elhúzódó vadászat lett volna, hogy minél tovább lekösse ezt a szedett-vedet bandát. A fiatalember címerén üvöltő farkasfejet hordozott. Ser Grogan felé biccentett:
- Ha jól látom kettőnkön kívül egyedül Deres urát nem lehetett ilyen gyermeteg módon egész napi erdőben futkározásra rávenni - nevetett fel rekedten, majd önkéntelenül hozzátette: - Ha ezekkel kell hadat viselnünk az essosi baltahajítók ellen, akkor a Vízbefúlt Isten oltalmazzon minket, míg bele nem nőnek atyáik páncéljába - recsegte, aztán észbe kapva megadóan emelte fel a két kezét: - Bocsánatot kérek lord Martell. Elragadott az indulat...

Igazi vadászatra szánt idő volt, hajnali fű esőpernye és pókhálók díszében lengedezett a földön. A napsugarak koronákon átszökve alkottak az avaron egy-egy fénylő szigetcsoportot. Alder nagyokat lélegzett azon reggel friss és üde levegőjéből. A többiek mögötte feszengve ültek hátasaikon, mivel feszélyezve érezték magukat más megjelent uraságoktól, akik részt vettek a nemes eseményen. Úgy ment végbe ez is, mint minden más vadászat az első időkben összegyűltek a résztvevők, majd mindenki nyíltabb volt, mint a szokásos napokon. Megjelentek a boros tömlők is, melyeket előszeretettel döntögettek, talán ez is magyarázza az egymás felé megnyílt társaságot. Rengeteg új arcot láttak a Deresből érkezettek, ám zászlóikat annál inkább ismerték, amelyek belekaptak a szélbe bemutatkozás gyanánt. Már rengeteg dárdával, valamint íjjal felfegyverzett férfiú hencegett, miként ő lövi le azon állatot mi Királyerdőt fenyegeti, ám némelyikük még egy állatot se terített le, maximum az ezüstvillájával egy selyemterítős asztalról. Bár az öltözködéshez nagyon is értettek, valaki nehéz vértezetben ült csataménjén, melyen egy agyagkatona eleganciájával mozgott. Mások könnyű bőr, illetve szegecses hacukában feszengtek, ami már jobban illet, ahhoz amire készültek. Legrosszabb mégis azon legények látványa, akik cicomákba bújt pénzmestereknek, vagy heroldoknak tűntek, mintsem vérmes jágernek. Stark nagyúr úgy öltözködött, mintha csak csatába készülne. Bőr, valamint gyapjúszövetet öltött magára a kissé hűvös árnyékban gazdag rengetegbe. Páncélzatát pedig egy láncing, s vértje alkotta. A többi mozgását nehezítő fémet, inkább otthon hagyta. Fegyverül pedig dárdát hozott magával, valamint egy könnyűlovas tartotta az íjpuskáját, s a hozzá tartozó csörlőt. Remélte, hogy az emberi kéz számára alig felhúzható céllövő szerkezet lesz oly erős, mitöbb áthatol a fenevad bőrén. Habár tudta az uraság ellenfele nem szokványos medve. Rengeteg szóbeszéd terjed méretéről, illetve vadságáról, ennek ellenére a helyiek történet szépítését is számításba vette. Nemsokára megjelent sokak számára nem kívánt vendég is. Lihegve bukkant elő, lábait könnyedén fel-le mozgatta, mindemellett halkan. Vasderes heréltjén, min ült már megszokta Árnyék jelenlétét, ámde a többiek lova rögvest felnyerített, kutyáik pedig ugattak, vagy megadóan nyüszítettek. Egy az egyben Észak Őrzője olyan volt, mintha csak a Starkok zászlója megelevenedne. Ruházata nagy része szürke, vagy fémes színű, farkas motívumokkal ellátva. Lova is zászlójának alapjához hasonlít. Címerének jelképe tőle nem messze teljes valójában, bár a szín nem egyezik.
– Itt a fenevad! – ordított fel egy kövér, férfi kinek bajusza alján vörös borcsíkok száradtak. Készült volna ledöfni észak teremtményét, ám pont időben Alder eléje vágtatott, s útját állta.
- Ez nem a medve te ostoba fajankó! Meg akarod tán ölni Stark nagyúr farkasát? – szólt közbe Ser Gregory Courcy, tiszteletparancsoló hangnemben.
- Én nem akartam! Kérem, bocsásson meg eme tévedésért. – esedezett bűnbánóan az ittas úr, azonban a Farkasok Vére szó nélkül faképnél hagyta. Utolsó emlékül fagyos tekintetét hátrahagyva az ostoba elméébe. Árnyék egyet mordult, mintha csak tudta volna mi is a dolga, aztán gazdáját követte. Meglátván ismerős arcot Észak fia rögvest odamegy. Odaren elegáns azonban kellőn nem túl giccses ruházatban jelent meg. Cimborája társaságában ismeretlen személyt pillantott meg. Az archoz rögvest a Farwynd Ház zászlaját kötötte, hiszen ez volt az első dolog miben biztos volt. Közelebb lépve eszébe jutott címeréhez fűződő véres történet, és családfájának egyetlen élő ága. Nem értette mit keres barátja Grogan mellet, kiről nem épp hősi ódákat zengnek. A félszemű alak feléje biccentett, úgy érezte így már kötelessége bemutatkozni.
- Jó napot az uraknak! Én Alder Stark vagyok. – mutatkozott be a vasembernek. - Nem sok ember él még Farwynd nemesi nevében, ezért arra a következtetésre jutottam, miképp maga Grogan Farwynd. – próbálta rögvest megvillogtatni tudását, remélve annak sikerességében. Egy megjegyzés után rögvest elkacagta magát Lord Stark.
- Nos, igen. Ami azt illeti elég sok vadászatból volt részem, én a saját szememnek hiszek leginkább. – jelentette ki, eztán pásztázta a területet. Tíz méterre karmolás nyomokat szórt ki, amiket nem lehet összetéveszteni agancshántással, mivel egy felágaskodó medve jóval magasabban hagy nyomot maga után. Gyorsan leszállt lováról, majdan jobban szemügyre vette a dolgokat. Csapásnyomot látott délnyugat irányából, valamint tölgyfa kérgén lógó szőrszállakra is bukkant.
- Uraim, ha valami a szememnél is biztosabb az Árnyék szaglása. – tette közzé a hasznos információt, miután megfogta a vadállat bundájának egy darabját, és rémfarkasa orrához rakta. A háziasított állat rögvest nyomot fogott, azután sajátos vadászkürt hangját vonyítással kiadva elindult.
- Remélem követik társaságomat, igaz még nem vadásztam medvére, ám van tapasztalatom ilyen téren. – jelentette ki, mialatt nyergébe pattant, s nekiindult a vadonnak.

Mézfakasztó

Odaren nyugodt volt, mint az esetek nagy többségében mindig. Semmiféle feszengést nem mutatott a lován, herceghez méltóan ülte meg a kancát, néha megsimította annak nyakát, vagy beletúrt a finom sörénybe. Dárdáját már a kéznyújtás előtt a földbe szúrta ott, ahol a lova lábát a földbe gyökereztette. Kétség sem fért ahhoz, Grogan Farwynd nem vette félvállról az eseményt, ezért a Naplovag kicsit el is bizonytalanodott önmagában. Túlságosan könnyed lett volna az öltözet, amit viselt? Sosem hallott még olyan Martell-ről, akivel medve végzett volna, s meg volt bizonyosodva arról, miszerint elég jó futó vész esetén, habár ugyanez a hír terjengett a medvékről is. A vasember igencsak jól fogadta a Dorne-i férfiú érkezését, aminek ő kifejezetten örült. Alaposan szemügyre vette a pompás, életerős hátast, amelyen a félszemű nemes úr kívánta belevetni magát a vadászat közepébe. Erős testalkatú ló volt, minta a Farwynd-ház fejének javára jött volna a világra. Azon gondolkodott, látott-e már hasonló állatot a kalandozásai során, persze nem zökkenhetett ki a társalgás menetéből.
- Enyém a megtiszteltetés, Ser. Valóban én lennék az a bizonyos személy, kit az imént említettél. Noha, attól tartok jelenleg nem vagyok úr, csupán egy vadászati téren zöldfülű herceg, aki úgy érzi túl egyszerűen öltözött.- vigyorodott el Odaren a szokásos módon. Jól esett neki, hogy a Vas-szigeteki lovag ilyen tisztelettudó volt vele szemben, persze ez nem volt meglepő, elvégre nemesi születésűként tisztában kellett lennie a illemmel. Azt viszont ironikusnak találta, egyesek mennyire nem foglalkoztak ezzel az egyfajta "törvénnyel", pláne azok nem, akik túl sokat képzeltek magukról. Puffaszkodó embereket látott szerteszét, saját önteltségüktől még azt a hatalmas medvét sem vették volna észre, még tán akkor sem, ha az a seggükből próbálta volna kikaparni a lépes mézet. Farwynd-ról hallott ugyan pletykákat, ettől függetlenül vitéz harcosként is emlegették. Na igen, a vasemberek kultúrája ugyanúgy felizgatta Odaren fantáziáját, akárcsak az északi népeké. A Hét Királyságon belül egyes régiókat egyáltalán nem talált érdekesnek, mindig is jobban vonzották a vérbeli harcos népek. Meglehet, ez azért volt, mivel az ő vérében is benne volt a küzdelem heve, elvégre Nymeria a harcos királynő volt az egyik felmenője. Micsoda nőszemély! Odaren rengeteget merengett arról, vajon milyen asszony is lehetett életnagyságban, szívesen megismerte volta néhány elődjét. A Vas-szigetek is bírt legendás alakokkal, ott volt például a Szürke Király, aki egymagában ölte meg a tengeri sárkányt, Naggát. Legalábbis, a legendák így tartották. Természetesen, ezt már senki nem tudta alátámasztani, a Hősök Kora régen leáldozott. Meglehet, az elkövetkezendő események új hősöket teremtenek majd. A Naplovag végignézett a két illetőn, akiket Ser Farwynd a csatlósaiként emlegetett. Kemény külsejű emberek, semmiféle finomságot nem árasztottak magukból, de egy hajtáskor nem piperkőcökre volt szükség.
- Semmi kétségem afelől, hogy értékes kapcsolatokat ápolsz az emberiddel Lord Farwynd. A jó parancsnok mindig tudja az alárendelteinek képességeit. Az én testőrségem előbb találna meg egy skorpiót a sivatagban, mintsem azt a hatalmas jószágot ebben az erdőben. Jó katonák, sok mindenen átmentek már, és eleget harcoltak távol minden kényelemtől, így nem kívántam tőlük megvonni Királyvár élvezeteit.- jelentette ki a Martell-ház feje. Elég volt rövid ideig a városban tartózkodnia, máris azt pletykálták róla, mennyi időt töltött egyedül, mindenféle kíséret nélkül.
- Bizonyára jó sokszor markolt már a kezük hajókötelet. Nálunk is hagyománya van a tengerjárásnak, noha mifelénk nem oly fagyosak a vizek.- tette hozzá a herceg. Ser Grogan Farwynd eltökéltsége inspirálni kezdte a Dorne-i urat is. A Vas-szigeteki fickó láthatóan eltökélte, miszerint része lesz a fenevad elejtésében. Ahogy elhangzottak szájából a szavak, s Odaren rátekintett a teljes felszerelésében lován ülő, félszemű vasemberre, nem is táplált kétségeket eziránt. Szóba került Észak Őrzője is, ki nem sokkal távolabbról ügetett feléjük. Lord Stark maga volt Észak bálványa, mint mindig ez alkalommal is tekintélyt parancsolt, fenségesen ült paripájának nyergében, kísérete eltörpült a kisugárzása mellett, Árnyék pedig nevéhez méltóan kísérte őt.
- Haha! A farkasfalka nem téved el a vadonban Ser.- kacagott fel a Naplovag, ezt követően intett egyet Alder Stark irányába. Grogan Farwynd a herceg elnézését kérte a második megjegyzése után, de ő csak megrázta a fejét egy sóhajjal megfűszerezve azt.
- Nincs semmi megvetni való az őszinteségedben barátom. Jó magam is osztom ezt az aggodalmat... Csakhogy, mi is a csatában edződtünk igazi harcossá. Adnunk kell nekik egy esélyt, de ugyan kinek az istene fog valóban az oldalára állni?- kérdezte, majd néhány másodpercnyi szünetet hagyott beszédében.- Én láttam nemes lovagokat félelemtől megőrülve a végtelen sivatagba menekülni, s egyszerű embereket királyokat megszégyenítő bátorsággal állni a sarat. Nemesnek születtünk ugyan, ám a döntéseink alapján válhatunk azokká. Bízom benne, hogy sokukkal osztozhatunk majd a dicsőségben.- mosolyodott el halványan Odaren, habár Ser Grogan kételyei őt is körülölelték. Hamarosan mindenre fény derül. Időközben odaért Alder is, aki köszöntötte a két magas rangú személyt.
- Jó reggelt neked is Stark uram!- viszonozta az üdvözlést Dorne hercege. Nem sokkal később a Farkasok Vére megismerkedett Magányos Fény urával is, láthatóan Grogan híre Északon is ismert volt. A kanca mocorogni kezdett gazdája alatt, hiszen nem találkozott még Árnyékkal, a rémfarkassal. Nem lepődött meg Stark vadásztudományán, elvégre az északi rengetegek a hidegtől eltekintve nem is oly sokban különbözhetnek ettől a vidéktől, amennyiben mégis, arról Napdárda örökösének nem volt fogalma. Némán figyelte Deres első emberének mozdulatait, szakszerűségét. Máris úgy érezte, megérte eljönnie, elvégre jó társaságba keveredett, s a nap további részében rengeteg új dolgot tanulhat. Meglehet, belemárthatja majd dárdájának hegyét a medve húsába is.
- Uraim, ne hagyjuk, hogy Aegon még egyszer meghódítson bennünket!
A tréfálkozás után kirántotta a dárdáját a földből, majd lábait kancája oldalához verte, megindult Alder után. A rengetegbe érve a magas, zöldellő fákat tanulmányozta. Az erdőben rovarok zaja, madarak éneke zengett, a vadon illata megcsapta Odaren orrát. Egy idő után már nem hallatszott a táborból érkező muzsika hangja, ahogy a három nemes és kíséretük egyre beljebbre hatolt a Királyerdőbe. Egy patakba ütköztek, mely gyors folyású volt, ettől függetlenül nem rendelkezett nagy mélységgel. Halak úszkáltak benne, áramvonalas testük színe majdhogynem megegyezett a meder alján heverő sötét sziklákéval. A napsugarak egyre magasabbról szűrődtek át a fákon.
- Most merre? Átvágjunk?- tette fel a kérdést Odaren Nymeros Martell, eztán a szakértőkre bízta magát.

Ser Grogan csendesen ingatta a fejét:
- Magam sem vagyok a medvevadászat szakértője lord Martell, de alig hiszem, hogy ne lenne megfelelő a ruházata ehhez - válaszolta fanyar pillantást vetve a többi vadász felé. - Nem lovagi torna ez, bár becsületemre elismerem, ha az a medve nehéz lovaskopjával ront nekünk tollforgós sisakban, én bizony megijedek - vigyorodott el a szigetvidéki. - Mindenesetre tapasztalatom nekem is inkább cápával és cettel van, azokból mifelénk több van.
A Naplovag egyetértő megjegyzése a két martalóc kapcsán kissé meglepte, de újabb elismerést is váltott ki Farwyndból. Komoran mérte fel még egyszer a két martalócot, akik a föld és a fatörzsek fölé hajolva keresték az öreg medve nyomait. Biccentett végül a vaskezű nemes társa felé:
- A harcmezőn nem a hűbéruruk vagyok, hanem a kapitányuk. Nem csak a harcmezőn, hanem oda felé tartva és hazatérőben is. A hajóimon az én szavam az utolsó, ha nem vagyok ott, akkor a kapitányé. De a saját hajóim az enyémek. Ez azt is jelenti, hogy bármilyen balhé tör ki, abban nekem kell kimondanom a végső szót. Bárkinek bánata van, az engem kereshet vele. Épp emiatt, ha haza is érünk épségben, a viszonyom mindig más lesz az embereimmel, mint a legtöbb szárazföldi seregparancsnoknak. Bármelyikről megmondom hitves vagy anya várja e haza, hagyott e hátra porontyot. Aki az én hajómon szolgál, annak nem csak a hűbérura vagyok. Ez más annál, nem több, de... más - mosolyodott el, majd újra Napdárda urának szemébe emelte saját tekintetét. - Dorn harcosainak sosem volt miért szégyenkezniük. Elvégre csak egy királyság tudott dacolni a sárkányok dühével, nemde? Ez a két fickó szomjan halna felétek, egy hetet nem adnék rá. Ha addig meg nem marja egy skorpió őket, netán agyonrúgja egy teve. Hallottam én már a Naplovagról, a te vazallusaidnak sincs okuk rá, hogy szégyelljék az urukat, ha hinni lehet a történeteknek - biccentette meg a fejét udvariasan a főnemes felé a lovag.
Eközben zárkózott fel melléjük Lord Stark. Ser Grogannak belekerült nagyjából egy percébe, mire megzabolázta az először felágaskodni próbáló, majd oldalazni kezdő ménjét, láthatólag az állat nem túl jól viselte a hatalmas termetű ragadozó jelenlétét. A vasember nem volt kiváló lovas. Jól megülte ugyan a csődört, de inkább gyalogos volt világéletében, így kevésbé elegánsan, de legalább hatékonyan lett úrrá a lován, mielőtt az végleg megbokrosodott volna, még ha kis időbe is telt. Ellenben az északi nagyúr okfejtésére határozottan bólintott:
- Elismerésem uram, a Farwynd Ház nem tartozik a legnagyobbak közé, az Ön műveltsége széles körű - felelte lord Starknak. - De azért nem aggódnék jelenleg alacsony számunk miatt. "Állnak még e falak" nagyuram, még akkor is mikor esetleg "közeleg a tél" - húzódtak újra mosolyra a vastépte ajkak. - Önt ellenben magam is könnyen felismerném, még címere és a híres Árnyék nélkül is. Észak felől, az Ön királyságán át érkeztem ide, közel egy hétig élveztem Cerwyn uraság vendégszeretetét. Sokat mesélt lordságodról, kalandos módon becsülettel visszaszerzett címéről, ősi házáról... Volt szerencsém látni az északi embereket és az északi nemeseket. Büszke lehet rájuk uram - tette hozzá végül elismerően a véreskezű hadparancsnok, majd rekedt nevetéssel szólt rá a két emberére: - Azt hiszem most szégyenben maradtok fiúk, ha csak nincs olyan orrotok, mint Árnyéknak...
- Nem versenyzünk vele uram... - rázta a fejét a fonott szakállú, nagydarab hajtó. Miközben megindultak a nyomon lassan, de biztosan követve azt Ser Grogan lord Martellnek válaszolt:
- Amit mondasz, abban van igazság természetesen, de... - megvakarta az állát majd az előbb megszólaló martalóc felé mutatott: - Az a fickó ott Bols. Nálatok Dornban, meg szinte mindenhol Westeroson nagy hagyományai vannak a katonáskodásnak és gyermekkortól képezitek a különféle alakulatokba harcosaitok. Nálunk mindenki harcos a maga módján és gyakran igazán csak felnőtt korban esnek át bármilyen kiképzésen, de kölyökkoruktól harcolnak. Na szóval Bols. Vadorzáson kaptam a birtokomon. Mifelénk ezért kézlevágás jár. Minden vadorzónak megvan a maga szívszorító története, hogy miért volt kénytelen, beteg, tehetetlen szülőket, éhező gyerekeket, miegyebeket emlegetnek. Nem szokott meghatni, nem jó példa, ha valakire nem szabjuk ki a törvény által előírt büntetést. Na Bols nem könyörgött, nem hazudozott, mikor megkérdeztem miért lőtt szarvast az erdőmben. A szemembe nézett, a lovam lába elé köpött, majd közölte, hogy azért, mert úgy tartotta kedve, mellesleg akarta a trófeáját a kandalló fölé. Kivertem három fogát a köpésért, aztán helyet ajánlottam a katonáim között. Mert ebben az emberben van gerinc. A következő essosi kalandozásunkon zsoldosokba futottunk bele a partvidéken. Mikor visszavonultunk a hajónkra, ez a vadbarom egy nyíllal a combjában két embert hozott el a vállán. Utána lett tiszt belőle. Arra akarok ezzel utalni, lord Martell, hogy ez a fickó, aki mostanra már vagy hatszor járta meg az essosi partvidéket és a quarthi zsoldosoktól a rabszolgaharcosokon át a baltahajítókig mindenkivel szembenézett, ez többet tud az elkövetkező háborúról, mint annak a tejfeles szájú brigádnak a kétharmada. De ha az egyiknek odaadnék egy hajót, három tucatnyi ilyen fickóval, maga szerint hallgatna a szavukra? Megfogadná a tanácsukat? - rázta meg a fejét a tengeri rabló. - Akik túlélik az elejét, leszámolnak az illúzióikkal, igen, azokkal lesz mit kezdeni. De nagy árat fizetünk meg érte vasban és vérben. Remélem a Vízbefúlt velünk lesz. Na meg persze a Hét is - villantotta fel a vigyorát Martell felé. - Szükségünk lesz rájuk.
Az erdő mindenkire nyugtatóan hatott. Ahogy a nemesek messze távolodó zaja elhalt mögöttük, helyét az erdő természetes hangjai, madarak éneke, rovarszárnyak zsongása vette át, lassanként a tengernemes is jobb hangulatra derült. Leemelte a nyeregkápáról ivószarvát, majd nagyot kortyolva körbekínálta a két főnemesnek is:
- Egy kis hazai. Gabonapálinka, otthoni módra. Mondják oly erős és könyörtelen, mint az istenünk, de úgy felmelegít, ahogy a nap mifelénk soha. Juharszénen szűrön át és megvallom legfőbb kóstolója is én vagyok, hisz bizonyos dolgokat nem lehet az udvaroncokra bízni. Ha félresikerül... Hát öregapám apródkardjáról is lemarná a félévszázados rozsdát, de ha sikerül... - csettintett a nyelvével átnyújtva az itókát azoknak, akik elfogadták a méregerős párlatot.
A patakhoz érve Ser Grogan is kíváncsian várta a fejleményeket, vajon ennyi elég-e, hogy a rémfarkas nyomot veszítsen, avagy még így is a nagy dög sarkában tud maradni. Ő maga mindenesetre intett a két vadászának:
- Egyiktek folyásirányba, másik ellenében induljon és keressétek a bestia nyomát. Túl akarok ma lenni a vadászatán annak a dögnek - reccsent rájuk, mire a két csatlós azonnal megindult két irányba.

Mikorra odaért már mindkét nemes úgy tűnt jól ismeri egymást, ám Farwyndnak csakis a családnevében volt biztos Stark Nagyúr. Odaren szokásos módon elsütött egy szórakoztató hasonlatot, de Alder sem volt rest viszonozni azt.
- Ilyen napsütésben nem is csoda, dobj már át rajta a dárdádat, és akkor hátha hűvösebb lesz. – vágott vissza bár látszott arckifejezésén, hogy nem komolyan. A lovak rögtön megtáltosodtak, amikor megérezték Árnyék jelenlétét, bár a farkas, mint mindig leült, s játékos tekintettel nézte a számára bután reagáló patásokat. Köszönések elhangzása után Grogan elismerte tudását az északinak, továbbá figyelmeztetett háza erőségére, s elismételte mindkettejük szavát.
- ’’Közeleg a tél’’ – ismételte el, mintha valami eskü kötelezné rá. – Úgy vélem egy ilyen sok csatát megélt ember, sok telet is túlélt már, és semmi félelme nincs a hideg felé. – jegyezte meg Észak Őrzője mosollyal az arcán. Zene volt füleinek, mikor Vaskezű ódákat zengett Északról, s rólam Cerwyn Uron keresztül. Kétség sem fért abba, mi módon kihalt volna a Stark név, ha kezébe nem veszi sorsát.
- Köszönöm az elismerést! Büszke vagyok rájuk, nem igazán van már családom, ellenben sokukra fiam, testvérem, apám, illetve nagyapámként tekintek. Carwyn Úr is ide tartozik, segítségemre volt, mikor visszaszereztem a trónom. Bár vannak páran, kikben nem bízok, bár akármelyik józan gondolkodású ember sem bízna. Egyébként miért nem jöttél el Deresbe? Nem valami messze van Carwyn Kastélytól. Ha egyszer arra jársz gyere be hozzám. Igazán szeretnék pár jó fosztogatós történetet hallani. – fejezte ki elismerését, majd tovább folytatta. - Amúgy te se panaszkodhatsz, bár én nem támogatom az ilyesfajta kemény megnyilvánulást, mint Tölgymelegnél úgy hiszem, emiatt katonáid tisztelnek. Hát igen nem egyeznek a hagyományaink. – jegyezte meg Alder Stark, mialatt vonyító vérebnek használt állata nyomot fogott. A rémfarkasa vágtáját nézte, amikor a Greyjoy Ház vazallusa, megjegyezte hajtóinak haszontalanságát, eközben vigyorral az arcán pattant lovára Deres Ura.
- Árnyékkal még egy kopó se versenyezhet az biztos. Azonban ne becsüljük alá ellenfelünket se, garantált, hogy előbb megérez minket, minthogy mi látjuk őt. – tette közzé a hasznos tanácsot, mindenkit óvatosságra intve a Stark Ház leszármazottja.
- Egy medve előtt nem fogok térdelni úgy, hiszem. Haha! – jelentette ki Naplovag megjegyzésére a Farkasok Vére jó kedélyűen, majd belevágta sarkát lovának véknyájába, amitől rögvest vágtára fogta állatát. Elég nehéz volt a futó farkast követni, mivel a sűrű aljnövényzet alig engedte. A hátas állattal ezért gyakran kerülőutat kellet választania Lord Starknak. Egy italra lett figyelmes az északi vezér, melyet Grogan Farwynd kínált érdekes felvezető szöveggel. Bár igencsak erősnek írta le a frissítőt, nem félt kipróbálni Észak Őrzője. Kezébe vette a szarut, aztán meghúzta azt. Úgy érezte, hogy egy tűzgömb forróságával vetekedő folyékony anyag végigcsúszik nyelőcsövén, egyenesen a gyomrába. A megmérettetést végül egy sóhajtással nyugtázta Alder.
Köszönöm az italt! Én igencsak erős szeszekhez vagyok szokva, arrafelé néha jól jön ehhez hasonló nedű. – mondta büszkén Deres Ura, habár a szájában lévő íz miatt elővette butykosát, ami viszonylag még hűvös volt. Meghúzta a folyékony kényért. A fekete vadállat kissé megszeppenve bámult azon természetes akadályra, mely az együtt vadászó népek útját állta. Vaskezű nem győzött várni, s elküldte embereit nyomokat keresni.
- Uram látom, maga nem szeret várakozni. Pedig olyan szép napunk van, meg ráérünk nemde? Erről az esetről az jut eszembe, mikor egy vadkant üldöztünk, Igazán szép jószág nagy agyarakkal, ám roppant okos. Elég sokan próbálták leteríteni, így nem könnyű volt becserkészni. Csakis a harmadik éjszaka sikerült bekeríteni, rögvest mindenkit félreparancsoltam, mivel magamnak akartam elbánni vele. Egy ehhez hasonló dárdával dobtam oldalba. Mondanom se kell rögvest tűzberogyott. Nem bizonyosodtam meg kellőképp, hogy a fenevad még nem köhögte ki lelkét. Hirtelen felállt és egy utolsó csatakiáltást hallatva felém rontott. Nem pörgött le előttem az életem, arra nem volt idő, inkább előrántottam kardom, aztán félreugorva elvágtam a gerinc… - már majdnem befejezte történetét Lord Stark, mikor egy hatalmas mély medvehörgés hallatszott. Árnyék morgott egyet, aztán nekiiramodott.
- Árnyék! – kiáltotta el magát gazdája, mindemellett utána indult. Sebes vágtára fogta a heréltjét, mikor sikerült beérnie a rémfarkast. Egy hatalmas barlang előtt ült le folyamatos morgást hallatva. A sötét üreg minthogyha meg akarná enni az arrafelé tévedőket. Édeskés rothadó, bűz terjedt a föld alá nyíló lyukból. Az avaron rengeteg csont, agancs, valamint más képződmény feküdt. Egyik maradványról hollók csipdesték le a megmaradt húst. Deres Urát érdekelte mit rejthet a barlang, ám nem volt olyan ostoba, mintsem egyedül mennyen be.

Odaren még az erdő belsejében is azokon a dolgokon gondolkozott, amiket  tábor előtt beszélt meg a két úr. Visszaidézte Stark arcát, amint felkínálta a vendéglátását Farwynd-nek, mint ahogyan napokkal azelőtt neki is. Most ránézett a farkasfalka vezetőjének arcára, s az a szórakozottság eltűnt, helyette komoly vonásokat fedezett fel, amelyek a fák rengetegének zajaira koncentráltak, szemei pedig nyomok után pásztáztak, hátha valamiféle jelre akadnak. Ser Grogan határozottan ülte meg a csődörét, s a Martell férfinak eszébe jutott, még az a fergetegesen nagy paripa is milyen zaklatott volt, amikor szembesült Árnyékkal, holott a rémfarkas teljes nyugodtsággal pásztázott mellettük. Hosszú orrát a földhöz tapasztva, mintha valamiféle megmagyarázhatatlan kapcsolat lett volna közte, s ura között, mintha ő maga is megértette volna a három férfi társalgását, a gyilkos medvééről szóló hiedelmeket. Valamiért a Naplovag úgy érezte, a megszelídített lény is egynek számított közülük. Kedvelte az állatot, noha Árnyék nem mutatott túl nagy érdeklődést Napdárda Ura felé. Visszaidézte Grogan beszédét Bolsról, az emberről, kinek három fogát verte ki, azután pedig az egyik leghűségesebb emberévé vált. Elmerengett rajta, vajon mi történt volna, ha ő is kiüti Manwoody fogait, amikor az első haditanácsán lecsitította a zászlóhordozó nemes. Akkor ő még csak tizennégy éves volt, a vazallus monstrum azonban már kész férfi. Valószínűleg Odarennek az lett volna az utolsó hibája, amennyiben annak a halálfejes góliátnak megritkította volna a fogsorát. Akaratlanul is végignézett önmagán, kézfejére pillantott, amelyen duzzadtak erei, miközben a dárdájának fából készült nyelét szorította. Az jól megmunkált fegyvernek minősült, szinte tökéletes egyensúlyának köszönhetően nem igen fárasztotta el a herceg karját. Eszébe jutott, talán magával kellett volna hoznia Napnyugtát is, a valyriai acélból készült hosszúkardot, melyet évek óta a legmegbízhatóbb társának tartott. Tekintete az övére kúszott, ám az nem lógatta maga alá a pengét, s ebben a pillanatban Odaren Nymeros Martell hiányt, meglehet, egy csekély mennyiségű rémületet is érzett. Eloszlatta a kételyeit, amikor megelevenedett emlékként érezte a szájában a nevetés ízét, midőn Lord Stark humoros monológját elsütötte. Különösen jól esett a tréfa egy olyan embertől, ki az esetek nagy többségében komornak tűnt. A félszemű lovagnak is megvolt a humorérzéke, a maga morbid módján, csakhogy a Dorne-i származású fickónak ez imponált. Sosem vetette meg a kacagást, kemény katonaévei jutottak eszébe, amikor az egyik hozzá hasonló ifjú nemessel vihorásztak az elrejtett tábortűznél, másnap pedig fej nélkül talált rá harcos testvérére egy ellátmányszállító konvoj megtámadása után. Felállt a szőr a karján, mikor azon kezdett töprengeni, hamarosan újraéli majd ezeket a képeket, újraéli minden álmát, amelyek rosszabb estéken az öt éve tartó béke éjszakái alatt kísértették őt. Memóriája megelevenített minden arcot, amiknek gazdáit megfosztotta életétől, az összes fülsértő halálsikolyt, a vérbefulladó könyörgéseket, utolsó mondatokat. Összeszorult a szíve, összeszűkült a gyomra. Hirtelen a két nemesre pillantott. Vajon nekik is voltak hasonló álmaik? Elvégre Ser Grogan rengeteg embert húzatott karóba, Essos népe rettegte fosztogató hadjáratait, Alder Stark pedig vérrel vette vissza Északot, saját fattyú fivére meggyilkolásával. A nagy nevekkel nagy felelősségek jártak, valamint ugyanily nehéz terhek. Egyidejűleg töltötte el jó és rossz érzés, mikor Magányos Fény Ura Naplovagnak nevezte, hisz a cím megszerzése áldozatokat követelt. Hőstettek...
~ A hősök sohasem tértek haza.~ töprengett, hirtelen azon kapta magát, hogy egy ivószarv tartó két nyúlik ki irányába, ő pedig boldoga vette át kezébe a frissítőt.
- Köszönöm, általában nem vonom ki magam az élvezetekből.- mosolyodott el, eztán négy erős kortyot küldött le torkán a gabonapálinkából, majd savanyú arckifejezéssel nyugtázta:- Ez aztán igen! Uraim, mindjárt sárkánytüzet lehelek, a hét isten verje meg! Ser, ehhez képest akármelyik Dorne-i bor citromos sütemény.
Könnyebben jött a nevetés a frissítő után Odaren számára, majd visszaszolgáltatta a küldeményt a feladójához. Úgy érezte, könnybe lábad a szeme. Grogan Farwynd elküldte két emberét, azzal a paranccsal, hogy a vízfolyás két irányába széledjenek szét jelek után kutatva. Odaren Nymeros Martell homlokáról lepergett néhány csepp verejték, így hát dárdáját a humuszos talajba vágta, lepattant a kecses kancájáról, s komótosan a partra ballagott. Leguggolt, tölcsért formált a tenyeréből, ezt követően a vízbe merítette azt, eztán az arcára locsolta. Felemelő érzést kölcsönzött neki, ezért megismételte a mozdulatot kétszer is. Időközben Alder vadászhistóriákat zengett. Már majdnem a végére ért, mikor is egy zengő üvöltés rázta meg az erdőt, a fák ágairól madarak röppentek az égbe, Árnyék meg ehhez hasonló fürgeséggel iramodott a hang felé, Deres Ura másodpercekkel később utána nyargalt. Az események hirtelen zajlottak le, Odaren egy komoly pillantást vetett a félszemű nemesre, majd kancájához trappolt, s felpattant annak keményített bőrből készült nyergébe. Kirántotta a dárdát a földből kitapintotta rajta az egyensúlyt.
- Ser Grogan, ne hagyjuk, hogy Lord Stark veszélybe sodorja magát! Bols és Rickan a paták nyomán úgyis utánunk találnak, hiszen jó nyomolvasók.- adta az ötletet a Martell herceg. Bal karjával egy nagyot rántott a kantáron, amitől a nőstény paripa hátsó lábaira ágaskodott, közben a férfi a levegőbe szúrt a dárdával.
- Gyííí!- hallatszott a vezényszó, s a ló vágtatni kezdett. Beérve a Farkasok Vérét és segítőjét egy barlang előtt találták magukat, melyből halálszag és sötétség áramlott a szabadba. Odaren leugrott, s kancáját az egyik fa törzséhez kötötte ki, a hátas azonban az üvöltés hallatán zaklatott lett, próbált kiszabadulni a "csapdájából".
- Nyugalom hölgyem! Nem engedem, hogy bántódásod essen.- jelentette ki a férfi, ezután a Stark Úr mellé lépett. Akkorra mindkét tenyere a dárdát markolta, térdeit kicsit behajlítva nézett szembe a veszéllyel.
- Úgy hallottam, a medvék szeretik a halat. Nem meglepő, hogy a patak közelében van a búvóhelye.- szólalt meg Dorne első embere. Amennyiben megérkezik Grogan Farwynd is, Odaren a sziklaképződmény fala mellett haladva, fegyvere vashegyét előre szegezve, lassú és csendes léptekkel közelíti majd meg a hang forrását.