Kísértetjárta Erdő

Jéghideg reggeli szelek suhantak át a Kísértetjárta Erdőn. Igencsak rászolgált ezen napon a nevére, eme terület. Kihalt volt, öreg, s legfőképpen a légáramlatok által gerjesztett félelmetes hangok lehettek a legelrémisztőbbek az egész összképben. Bátor embernek számított az, ki idemert jönni, mind a vadak, mind pedig a varjak közt. Habár a tapasztalt érzékek tudták, miként ez csak szemfényvesztés. Magától az erdőtől nem kell félni, inkább a benne rejtőzködő medvéktől, rémfarkasoktól, valamint másoktól. Varamyr-t sem tudta igazán megrémíteni. Egy egész csapatnyi vaddal portyázott. Éppen egy kis pihenőt tartottak, hiszen kora hajnal óta úton vannak. A csapat igazán elfáradt, legtöbbjük egy tuskóra, szikára, vagy egyéb rögtönzött ülőalkalmatosságon pihentette lábait. Törzsfőnökük azonban kisvártatva kiadta parancsba, azon teendőket, melytől az egész hordának a túlélése függ. Kiválasztott pár embert, kiket tűzrakással bízott meg, második csapat feladatul a kulacsok megtöltését kapta, végül pedig kijelölt egy utolsó brigádot élelem gyűjtés gyanánt. Mivel nem szeretett a törzsfőnök karba tett kézzel várni, így elindult a vadászokkal. Látni lehetett pár friss nyomot beleágyazódva a hóba. Kivételes tehetsége révén Varamyr valamelyik házi kedvencként tartott vadállatának fejébe hatolt, amelynek segítségével könnyen kiszagolhatta pontosan, hol is tartózkodik a kiszemelt préda. Gondosan közelítette meg rémfarkas alakjában a zsákmányt figyelve a szélre nehogy kiszagolja áldozata. A teste mellet Helena, továbbá Sebzett Henry maradt. Igencsak nagy bizalmat táplált mindkettejük iránt, ezért is bízta sérülékeny porhüvelyét legtöbbször rájuk.
- Nemrégiben egy ugyanilyen nagy férfival háltam mint te. Ő viszont kitudott elégíteni. – szólt oda csípősen Helena társának, kinek fekete szakállból, valamint csapzott haja alól, minimális változást se lehetett kivenni. Helena igazán nagy szajha hírében állt a vadak között. Leginkább arra a legbüszkébb kikkel hált együtt. Egyedül Henry nem méltatta semmire, bár őbelőle még a mások se lenének képesek kikövetelni egy maréknyi gesztust sem. Míg az alacsony nő tovább cukkolta, a közelében lévő colos férfit, addig a Varg rátalált céljára egy jávorszarvas alakjában. A magányos bika óriási agancsa súlya alatt megrogyott nyakkal bicegett, ugyanis hátsólábán seb tátongott. Varamyr csakis a megfelelő pillanatra várt.

A rémfarkas behunyta a szemét. Érezte maga körül az erdő illatát. Kísértetjárta Erdő. Halott, de az erdő igen is él. A varg érezte a szagokat, a mozgást és az életet maga körül. Érezte, hogy valahol ott van a farkas is az állatban, de Varamyr irányítja. Érezte a másik két lényt is, melyeknek ő is része.
A füstszürke farkas kinyitotta mélyzöld szemeit. A jávorbika éppen az erecske hideg vizét itta. Látszott rajta a friss seb következménye, a sebláz. Varamyr érezte, hogy az állat izmai megfeszülnek. A rémfarkas előrevetette magát. Egy ugrás, és már is a jávorbika hátán termett. A farkas súlya a szarvast is magával rántotta. Pár rúgás, de a farkas a nyakba mélyesztette a fogait. A nyakcsigolyák nagyot roppanva törtek el. Az élet elszállt, csend lett az erdőben. Varamyr a vér savanykás ízét érezte a szájában.
A Varg magához tért. Teste két társa között feküdt egy vasfa tövében. - Szeretem a vér ízét - gondolta. Ránézett a két vademberre, akik halkan vitatkoztak.
- Induljunk! Szedjük össze a zsákmányt.
- Mit ejtettél el? - Helena.
- Egy jávort. - Felelte kurtán Varamyr és már indult is. A két társ morogva követte.
A fagyott földön rengeteg régi nyom látszott. Az előző hetek melege felolvasztotta a talajt, de csak azért, hogy a hirtelen jövő hideg újra megfagyassza. A hó kis pelyhekben, de sűrűn hullani kezdett, s a metsző szél csontig hatolt az állatbőr ruhákba. A hideg éreztette erejét.
Mire Varamyr és két társa a Jávorszarvas teteméhez ért a vidéket kezdte elborítani a hó. A fagyos, hideg föld még látszott, de a hóréteg gyorsan vastagodott.
- Meleg szálásra lesz szükségünk az éjjel. - mondta Helena, és Sebes Henryre nézett. A férfi, mintha nem értette volna a célzást hozzátette.
- És a lovakról is gondoskodnunk kell.
Varamyr szótlanul ment előttük, mikor a rémfarkas hirtelen melléje lépett a bokorból. A szarvas teteme előttük feküdt.
- Vágjatok ki egy fát amin elvisszük a táborba. - adta ki a parancsot Varamyr. A két vad egy fiatal fához lépett, mikor Helena felkiáltott, és a vízbe mutatott.
- Ott! Nézzétek! - a vízben lábnyomok voltak, melyeket még nem mosott el teljesen a sodrás.
- Miért nem szagoltad ki a nyomokat? - vonta kérdőre a vezért Henry.
- A vízben nem érződnek a szagok, te bolond. - vetette oda Helena Henrynek.
Varamyr nem figyelve a vitára az erecske túlpartján vizsgálta a nyomokat. A fagyott földön ez nehéz dolog, de a vadak ehhez is értenek. Pár perces vizsgálódás után visszatért a társaihoz, és kijelentette:
- Felderítők. Egy kisebb csapat.
- Varjak! - szólalt meg Henry, és a földre köpött.
- Szedjétek fel a húst. Vissza a táborba.
A három vadember hússal megrakodva indult a tábor felé az egyre erősödő hóviharban.

Egyre csak erősödött a vihar, melyet még a fák se tudtak kellően megállítani. Hihetetlen szelek keltek életre, melyeknek se Isten se ember nem tudott parancsolni. A vadak igencsak strapabíró népek voltak, de még ők is érezték miként kezdenek érzéstelenné válni ujjaik. Az össze-vissza fel vart cserzett bőrt, továbbá a hatalmas bundákat kezdték ellepni a hópelyhek. A három vad ki útra kelt zsákmányával utat vájt magának a fehér rétegbe, mely a talajt borította.
- Mégis milyen idő ez? Befagy az összes lyukam, s úgy nem kellenék senkinek... talán a táborban találok olyan jelentkezőt ki forró nyelvével kiolvasztja. Hehe! - tette hozzá kacagva az asszony.
- Inkább a szánt húznád, nem a paráználkodáson járna az eszed lotyó. - jegyezte meg fagyosan Sebzett, ki még csak meg se izzad ezen állat súlya alatt. A nőszemély rosszallóan visszatekintett, ám nem akarta lefekvéskor Henry haragját magáénak tudni. Helena néha igencsak úgy viselkedik, mint aki meggondolatlanul cselekszik, habár megtapasztalta társánál mikor szakad el a cérna. Egyik alkalommal úgy megütötte az izomkolosszus, mintha csak ő is férfi lenn, ugyanakkor ez nem volt neki elég a férfi teljes dühét kiélte rajta, addig rugdosta, míg vért nem köhögött fel. Fájdalmas emlékek lavinaként zúdultak végig testén, igaz a sebek eltűntek, ám az emlékek még mindig megvannak benne.
- Vajon milyen lehet a Fal túlsó oldalán lenni? Biztos jobb idő lehet ott. Valamikor úgy is sikerül átjutnom. - váltott témát a gyengébbik nem, ezzel próbálva elvonni figyelmét Varamyrnak szótlan megszégyenüléséről. Visszaérve a táborba látták, amint felállítják a sátrakat, melyeket különböző állati csontokból, valamint fából támasztottak ki. A vadak mivel mindent megosztottak egymással, így kérdés nélkül elvették a részüket. Persze mindenki tudta hol a helye, illetve melyik falat jut neki. A rémfarkas éhesen nyalogatta a szája szélét, míg meg nem kapta jutalmát. A legtöbb ember rögvest a tűz köré gyűlt. Íncsiklandozó illatok terjengtek, mikor mindenki saját részét a lángok fölé tartotta. Az étkezések során persze rengetegen összeverekedtek, ki egy falat miatt, valaki pedig részegségtől fűtve. Lassan lement a nap, továbbá a szél is teljesen befedte a nyomokat, mégis azokat, akik látták gyanakvás töltötte el. Tulajdonosuk talán varjú, netán egy másik törzsből való, vagy rosszabb. Mindenki lefeküdt aludni, mikor hirtelen megérzett valamit Észak teremtménye. A farkas gazdája tudtára próbálta ugatással adni, miként valami nem ide illő valami van a tábor közelében.

  Álmodott. Egy varsafa előtt ült. Az idő tiszta volt és világos. A fehér fán végigsiklottak a kelő nap sugarai. A szél lassan, csendesen zizegett a vérvörös levelek között. A hófehér ágak között egy holló ült, és beszélt. Varamyr ritkán látott ilyen álmokat. Ekkor látott olyan dolgokat, melyek elmúltak, vagy éppen más helyen történtek. A fák szemeivel látott. A varjú pedig beszélt és tanította.
- Ébredj! Ébredj! - Kiáltotta a holló, majd hangos szárnycsapások következtében elrepült.
  Varamyr gyorsan tért magához. A rémfarkas vicsorgott, és morgott, jelezvén a gazdájának, hogy valami nincs rendjén. Varamyr kilépett a hevenyészett kunyhóból a hideg téli éjszakába. A hóvihar elállt, de az eget felhők takarták. Vastag, fehér hóréteg borított mindent, a szél alig mozgott. Varamyr csizmája friss hóba süppedt. Lassan csendesen indult el a viskók között. Sebes Henry az őr egy vasfa mellett állt a tábor szélén. Varamyr mellé lépett, és belehallgatott az éjszakába. A rémfarkas mellé odalépett a fekete árnyékmacska is, mely vadabb és veszélyesebb ragadozó. Az állatok furcsán morogtak.
- Valami nincs rendben. Érzed? - kérdezte Henry, de közben a fákat bámulta.
  Varamyr érezte. Hideg volt . Rettenetes, embert ölő hideg, és néma csend. Varamyr egy pillanatra a rémfarkas bőrébe bújt, hátha többet megtud a támadóról. Az átalakulás tényleg csak egy pillanat volt. Védtelen testének még arra sem volt ideje, hogy összeessen, mert már megint a saját testében volt.
- Nincs szag. - mondta csendesen, és kivonta kardját a hüvelyéből. Henry ezt látván elővette hatalmas két ágú vasfejszéjét, melyet a hátára szíjazva hordott. A hideg egyre mélyebb, halálosabb lett. A fosztogatók lovai idegesen nyerítettek. Az erdőből még mindig nem hallatszott semmiféle hang.
- Gyújtsd meg a tűzet! - adta ki a parancsot Varamyr, mire a Sebes vonakodva a még izzó zsarátnokhoz indult.
  A két állat egyszerre mordult fel Varamyr mellet, és ő ekkor vette észre az erdőben hang nélkül közelítő sötét árnyakat.