Alester Goldmere, Az Áruló Kígyó

Név: Alester Goldmere
Faj: Elsők, Vasszülöttek
Nem: Férfi
Kor: 23
Titulus: Goldmere és Harrenhal örököse, Az Áruló Kígyó
Foglalkozás: Föld nélküli nemes
Család: édesapa: Hadryn Goldmere(halott), édesanya: Hoare Alyce(halott), testvér: Goldmere Samwyle(él), nagybáty: Eyron Goldmere(eltűnt, feltehetőleg ő is halott), hitves: nincs
Lojalitás: Bárkihez lojális, aki segíthet az örökség visszaszerzésében.
Felszerelés:
Egy vékony pengéjű Valyriai hosszúkard (Méreg), díszes családi tőr, teljes lovagi páncélzat, erős körpajzs, díszes ünnepi és egyszerűbb hétköznapi ruhák, egy ló

Kinézet:
Vállig érő barna haj, mélyen ülő barna szemek, enyhén csapott homlok, erős északias orrforma és markáns, de nem durva vonások jellemzik az arcát. Erős fiatalember hatását kelti ami igaz is. Nem dobálózik ugyan malomkövekkel, de kellően edzett ahhoz, hogy bírja a páncél súlyát. Öltözködésében szereti kimutatni nemesi származását így általában díszített, hosszú, címerének színeit viselő ruhákban jár és a családi tőr mindig előkelő helyet foglal el az övén.

Jellem:
Tanult és bosszúszomjas. Viselkedésében megtalálható a származásából fakadó, alacsonyabb sorból jövőkkel szembeni felsőbbrendű viselkedés és hiányzik belőle a valódi alázat. Saját embereivel viszont – főleg a hozzá közel állókkal – jól bánik. Hite a Régi Istenekhez húzza, de ritkán fordul hozzájuk. Fiatalságából fakadóan forrófejű, de a fontos döntéseket mindig alaposan átgondolja, mielőtt meghozná őket. Bátor, viszont megtanulta, hogy ne vigye vásárra a bőrét feleslegesen. Valódi ütközetben még nem vett részt, de Ser Carron jó tanárként, a seregek szervezésétől, a taktikákon át a fegyverforgatásig, minden tudását megpróbálta átadni neki és ez látszólag elég jól sikerült neki. Jól forgatja a kardot, viszont az íjra maximum erős közepest kaphat. A politikai harcokban már sokkal kevésbé képzett és könnyen folyamodhat kard használatához. A család és a becsület elsődleges fontosságúvá vált számára, miután mindkettőt elvették tőle. Apját tartja legnagyobb példaképének, Carronra pedig, már-már második apjaként tekint. Westeros nyelvét és a Braavosit anyanyelvi szinten beszéli, de némi nehézségek árán Dothrakiul és Valyriaiul is meg tudja értetni magát.

Előtörténet:
Apám büszke nemes volt, Goldmere várának ura. Anyám révén mi is a Hoare ház rokonai voltunk. Miért mondom azt, hogy voltunk? Azt hiszem nem nehéz kitalálni. Édesapám a Folyóvidék egyetlen igaz királyának tartozott hűséggel, de mikor Aegon a hódító Harrenhalt, mi nem hajtottunk fejet neki. Apró volt a földünk és a seregünk se volt számottevő. Legnagyobb értékünk a földünkön található aranybánya volt. Apám jól tudta mindezt, de nem volt hajlandó elfogadni az új királyt. Inkább fellázadt ellene és védte Goldemere apró várát maréknyi katonájával, míg a túlerő el nem söpörte. Hős volt, de a halála után mindenki csak úgy emlékezett rá, mint az Áruló Kígyó, de azok voltak az igazi árulók, akik a hódító mellé álltak.
És hogyan lehetek még itt? Hadryn bátor volt, de tudta, hogy nem nyerhet. Abban az időben még csak hét éves voltam az öcsém pedig csak négy. Apám nem akarta, hogy osztozzunk az ő sorsában. Nem akarta, hogy a házát teljesen kiirtsák, így mielőtt Goldmeret körbezárták volna az ellenség erői, egy tucatnyi katona és leghűségesebb lovagja – Ser Carron – kíséretében házunk kincseivel és aranyával megrakva, öcsémmel elindított minket délre, Dorne felé, ahova akkor még nem ért el Aegon keze. Az út hosszú volt és nehéz az ellenséges földeken keresztül, de mindig akadt segítség olyanoktól, kik a régi királyokat szolgálták, így biztonságban elérhettük az utolsó szabad királyságot. Egy ideig, egy Dornei nemes úr védelmében sikerült meghúzni magunkat, de nem élvezhettük örökké a vendégszeretet. Dorne csatlakozott Aegonhoz és nekünk ismét menekülnünk kellett. Barátaink segítségével eljutottunk egy közeli kikötőig és hajóra szálltunk Braavos szabad városa felé. Ilyen messzire már nem ért el a király keze és már látszólag nem is érdekelte, hogy Goldmere fiai élnek-e, vagy halnak.
Békés évek következtek. Arannyal bőven el voltunk látva, így egy kisebb palotában úrként élhettünk. A katonák kiket Goldmere egykori ura választott a védelmünkre, testőreinkként szolgáltak tovább, de az igazi segítséget Hadryn barátja, Ser Carron jelentette, aki helyette is apánk lett. Védelmezett és nevelt minket. Megtanultam a fegyverek használatát és a hadvezetést, de ugyanakkor a szavakkal is megtanultam bánni és nyelveket is tanultam. Megtanított mindenre amire apámnak már nem maradt ideje és felkészített arra, hogy egy nap visszaszerezhessem az örökségemet. Készen állok hűséget esküdni bárkinek, aki szembeszállhat a Taragryenekkel és segíthet visszaszerezni az örökségemet.

– Biztos vagy benne uram? - határozottan néztem Carron fakózöld szemeibe.
– Teljesen.
– Úgy hírlik, hogy Cespar mindenféle vadat gyűjt a seregébe. Szedett-vedett, rosszul felszerelt állatok csak azok nem sereg. Ha harcba akarunk szállni a Targaryenek ellen, akkor egy rendezett, képzett és jól felszerelt haderőre van szükségünk, nem pedig holmi barbárokra.
– Lehet, hogy barbárok, de úgy tudom a Dothraki lovasok igencsak félelmetes harcosok hírében állnak.
– A számuk és a lovaik valóban erőssé teszik őket, de próbáltál már rávenni egy Dothrakit, hogy hajóra szálljon? Sosem fognak átkelni a Keskeny-tengeren és talán jobb is, ha azok a vadállatok nem dúlják fel Westerost. Ha meg is nyernénk a háborút, sosem tudnád letelepíteni, vagy kiűzni őket.
– Na és Qarth boszorkánymesterei?
– Akkor inkább azt mondom, soha ne térjünk vissza a királyságba. - borzongott meg. - Az a mágia nem épeszű embernek való. Még a rabszolgatartóknál is rosszabbak. Keressünk más lehetőséget.
– Nincs más lehetőség! - fakadtam ki dühösen. - A hódító halott, a sárkányai halottak a királyság gyenge! Most kell lecsapnunk rájuk! - csaptam ököllel a székem karfájára, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. Ha Westeros meglátja a sereget, az urak rögtön lerázzák majd magukról a gyenge Targaryenek láncait és végre visszaszerezhetem az örökségemet!
– Elfelejtesz valamit. - rázta a fejét. - Szerinted mi lesz, ha partra szállsz egy seregnyi barbárral a hátad mögött? Rögtön a Targaryen szukák mögé állnak és együtt elsöprik az egész sereget!
– Ha egyedül megyek, akkor meg elkapnak és a fejemet veszik! Ha van jobb ötleted, akkor mondd.
– Várjunk... keressünk szövetségeseket a királyságban és aztán űzzük ki együtt a Targaryeneket. - mondta békítően, de nem hallgathattam rá.
– Elegem van a várakozásból! - álltam fel hirtelen. - Sárkányok ülnek a földemen és minden nappal jobban befészkelik magukat! Épp eleget gyalázták már apám emlékét! Visszaszerzem ami az enyém kerüljön bármibe!
– Fiatal vagy... forrófejű.
– Ha nem akarsz, akkor nem kell jönnöd.
– Ne sérts meg uram! Megesküdtem apádnak! Követlek akár a pokolba is!
– Akkor jó. - mosolyodtam el, már nyugodtan. - Sajnálnám, ha egyedül kéne mennem.
– Csak egyszer hallgatnád meg, egy bölcs öreg tanácsait. - morogta kedélyesen. Visszaültem a székre és az asztal túloldalán ülő öregre néztem.
– Sosem csatolod le a kardod? - csóváltam a fejem.
– Miért tenném? Elfér az oldalamon és legalább kéznél van, ha szükségem lenne rá.
– Legalább ha szajhákkal vagy, akkor levetkőzöl, vagy nekik kell kiügyeskedniük a kardodat? - kacsintottam pimaszul, amitől rögtön dühösen megremegett a szája széle.
– Nem szoktam velük hálni és neked se kéne. - mondta lassan tagolva majd elkapta az előtte lévő kupát és meghúzta, majd az asztalra csapta. - inkább innál te is, mint egy férfi... - morogta.
– Engem a szajhák elégítenek ki, téged meg a bor. Ketten teszünk ki egyet. - mosolyogtam cinkosan, mire az öreg Carron felhorkant, de válaszolni már nem volt ideje, ugyanis nyílt az ajtó. Megfordult a székében, hogy lássa ki jött, de nem váratlan vendég volt.
– Jó hogy megjöttél öcsém! - mosolyogtam a belépő Samwylere. Teljes páncélban és sisakban állt az ajtóban, de az utóbbi hamar a kezébe került. Valamivel kisebb termetű volt nálam és az öreg Sernél, de barna haját és szemeit mintha csak tőlem lopta volna. Kardokkal mindig is én voltam kettőnk közt a mester, de sosem tudtam olyan jól bánni az íjjal, mint ahogyan azt ő tette. Most is ott díszelgett hátán a kedvenc íja.
– Jól hallottam, hogy útra kelünk?
– Nem egészen... - a tekintete gyanakvóan vándorolt köztem és a lovag között.
– Hanem...?
– Csak én és Ser Carron megyünk.
– Mii!? - kérdezte felháborodottan.
– Itt kell maradnod. Ha velem történik valami, akkor te leszel a családunk utolsó megmaradt tagja és reménye a jövőre.
– Nem! Testvéredként az oldaladon kell harcolnom!
– Most fejezd be. - szóltam rá szigorúan. - Most én vagyok a családunk feje és meghoztam a döntésemet. Holnap egy szekéren indulunk és visszük az örökség felét a másik fele a tied, ahogy a katonáink is mind itt maradnak. Már beszéltem egy zsoldoskapitánnyal. Lesz kíséretünk.
– De... - próbálkozott erőtlenül, de egy pillantással elnémítottam.
– Nem. - morcosan ledobta a sisakját és leült az öreg mellé, majd megitta a bort, amit az egyik szolga sietve elé rakott. Nem sokat beszéltünk a vacsora alatt és hamarosan magamra maradtam a szobámban. Az ágy mellett álló nehéz ládához léptem és kinyitottam. Apám kardja feküdt benne amit nekem adott, mikor elhagytuk a várat. Alatta pedig a címeres lobogónk feküdt gondosan összehajtva. Már nem kell sokáig várnom, hogy újra büszkén loboghasson. Csak egy kis sárkányvér kell hozzá. A nevem Alester Goldmere, Hadryn Goldmere Az Áruló Kígyó fia vagyok, Goldmere és Harrenhal jogos örököse, az Elsők és a Vasszülöttek vére folyik az ereimben. A szavainkat pedig hamarosan újra megismerik Westeros földjén: Féld marásunk.