Istenerdő

Érdekes találkozás

Miután beleegyezését adta Odaren, úgy hát el is indultunk, ki ebből a mások verejtékében tocsogó, páradús teremből. Miközben az ajtóhoz értek felvetült Napdárda Urának egy kérdés, mely úgy tűnt nagyon érdekelte. Alder nagyúr lassan hátrafordult, hogy mondandóját tisztán közölhesse a dorneval.
- Nos igen, nálunk még ilyenkor is kis enyhe hó esik. Már annyira hiányzik... vadregényes tájakon lovagolni kényelmes bundákban, miközben vadászunk egy-egy arra ólálkodó szarvasbikára, netán vaddisznóra, otthon pedig egy forró vízben megmártózom, és kandallóm mellet száradok. Hát igen ez Észak. Ha majd arra jársz tudd, miképp Deres kapui nyitva állnak előtted. Ám öltözz melegen, mindenki ki szeretné látni Észak vadságát, gyakran megfeledkezik arról milyen fagyos egy hely. - válaszolt Deres Ura, kissé elmélyülve, mialatt benti oldalon lévő ajtón állók kinyitották a nemesek előtt, az őrzéssel megbízott tárgyat. Aldert nem igazán zavarta most már a nyikorgás, amit azon rozsdás pántok okoztak, hiszen nem várta a túloldalán csak egy viszonylag üres folyosó.
- Mondjuk én is szeretném megnézni Dorne csodálatos vidékeit, azonban félek én rögvest hőgutát kapnék. Mi két teljesen ellenkező helyről jöttünk, és mégis találkoztunk. Most jut eszembe, hogyha nem lett volna Aegon hódítása talán nem is találkoztunk volna. - jegyezte meg a Stark Házból származó férfi, mialatt boltíves ablakok mellet haladtak el, mely az Istenerdőre nézett. Az itteni erdő, nem olyan volt, mint Deresben, éppen az ellenkezője. Itt kristálytiszta levegő mellet, a ritkás lombkoronákon fény szökött be, míg a távoli Északon fullasztó öreg fák vették körül. Azonban nem hitte, miszerint ha itt imádkozik, valóban meghallgatásra találnak imái. Habár sohasem tudta biztosan, hiába hogy otthon varsafához fohászkodott, a Hétnek legalább voltak papjai, kik közölték Isteneik mondandóit.
- Te hiszel az Isteneidben uram? - kérdezte a Farkasok Vére bizalmasan, szintén nagy házból származó férfitól. Gyönyörű ligeterdőben sétálva gondolt egyet, aztán leült egy útszéli padra, majdan reménykedett vele tartanak egy kis pihenésre Odarenék. Elkényelmesedve mélyet szippantott a levegőből, mégis valami úgy érezte hiányzott.
~ Hol lehet már Árnyék, azon kívül hol az őr kit megbíztam a nemes feladatta. - futott át agyán ezen gondolat kissé szorongva. Hirtelen nagy morgásokat, ezen felül ugatásokat észlelt a távolból.
- Áhhh! Hát itt vagy! Már nagyon hiányoztál. - kiáltott fel örömében, ameddig farkasának fölét simogatta. - Na hogy vagy ma Árnyék? - tette fel a költői kérdést, mire boldogan megnyalta gazdája arcát az állat.
- Mi tartott ilyen sokáig? - tette fel a kérdést katonájának.
- Hát az úgy volt, hogy elszökött és... és utána kellet rohannom. - jelentette ki sóhajtás közepette a felesküdött kard.
- Na, nem baj. Az a lényeg hogy itt van. - jegyezte meg Alder Stark mialatt visszaült helyére, s rémfarkasa is lekuporodott mellé. Végignézve a háziasított vadállaton alig tűnt fel neki, miképp már kétszer akkora, mint egy normál farkas.

Érdekes találkozás

A Vörös Torony egyre inkább megtelt címeres emberekkel, s ameddig Odaren Nymeros Martell Lord Stark oldalán ballagott, a mellettük elbaktató férfiak küllemét is tanulmányozta, próbálta mindegyik zászlót felidézni emlékezetében, habár természetesen ez nem mindig sikerült. Rengeteg időt töltött a nemesi házak tanulmányozásával, hiszen sokkalta könnyebb kapcsolatot teremteni egy emberrel, amennyiben arról már alapjáraton tud mondani valamit a másik. Néhány büszke, talán gőgös úrnak egyenesen dagadt a melle, ha ismeretlen arisztokrata szólította meg a nevén. Észak Őrzője nagy beleéléssel regélte el a hercegnek a vágyait, aki erre egy mosollyal, s serény bólogatással reagált. Hogyan is tehetett volna másképpen? Ő nem ismerte a havat odalent délen, soha nem érezte még a fehér pelyhek hullását orcáján, ám elméje megtelt fantáziája által festett képekkel nagy, szürke hegyekről, itt-ott felszakadozott jégtakaró alatt csurdogáló patakokról, az égbe nyúló fenyvesekről, valamint hófödte pusztaságokról, amelyeken átsöpört a hideg szél. Meglehet, életében még sosem fázott igazán, csupán a kellemetlen, sivatagi éjszakákon, ettől függetlenül a Dorne-i urat kirázta a hideg. Minden bizonnyal azért, mert a Farkasok Vérének beszámolója beindította fantáziáját.
- Megtisztelő az ajánlatod, Lord Stark. Ígérem, meglátogatom a vadregényes tájakat, amint alkalmam nyílik reá.- válaszolta. Odaren Nymeros Martell olyan ember volt, aki ifjúkori nevelésének köszönhetően nem bánta, hogy ha messzire kellett utaznia otthonától. Háború idején szerette távol tartani a bajt, békében pedig más, ismeretlen tájakról álmodozott, miközben Napdárda ódon csarnokában üldögélt a Dorne-i hercegi trónon. A Vörös Torony méretben igencsak jelentős építmény volt, viszont nem tellett sok időbe, s már a boltíveken keresztül rá lehetett látni az Istenerdőre, ami a vallás gyakorlásának elhanyagolhatatlan kelléke volt.
- Valóban. Észak és Dél. Magam is furcsa iróniának találom ezt, de kibékült és összetartó felekkel könnyebb fenntartani egy birodalom békéjét. Haha! Kétség sem fér hozzá, nálunk nem kellene a tűz mellé ülnöd fürdőzés után barátom. Ha mégis kedvet kapnál egyszer a látogatásra, csak hozd tudomásomra, s eléd küldetek. Nem a legbiztonságosabb átkelni a Mély Homokon, a kereskedők ezt saját bőrükön tanulják meg. Az embereim közül jó néhányan ismerik a leggyorsabb és legrövidebb utat. Akkor talán meg tudnálak óvni a hőgutától.- vigyorodott el Odaren, miközben megveregette Alder Stark vállát. A Martell-ház feje mélyen beleszívott a friss levegőbe, amit a lágy szellő hordozott magával, mely a meghitt környezetű ligetből áramlott a falak közé. Pár perccel később már ott is sétálgattak az erdőben, Alder pedig egy kérdést intézett Odaren felé, majd leült. A Naplovag mélyen gondolkodni kezdett a válaszon, mialatt az egyik fa levelét tapintotta.
- Nehéz kérdés ez... Jobban hiszek az emberekben. Miért töltenénk az időnket fohászkodással, hisz azalatt tetteket is vihetünk véghez. Káromolni szeretem őket.- húzódott halvány mosoly a szakállas arcon az apró tréfa után.
- Ha a világot ők is teremtették, nem gondolnám, hogy folyton szemmel tartanának minket. Mi a helyzet veled jó uram? Úgy tudom, ti a régi istenekhez imádkoztok, nem pedig a héthez. Mégis vannak lovagok a szolgálatodban. Nem szoktak viták kerekedni hamis istenekről és téves hitekről?- érdeklődött az északi úrtól Odaren. Nem telt bele sok idő, mire egy hatalmas bestia tűnt fel a színen, a Farkasok Vére meg nevéhez híven az óriási vadat simogatta, akár egy elkényeztetett macskát. Martell szóhoz sem tudott jutni, habár az állat ügyet sem vetett rá, még a katonára sem, aki idekísérte, csupán gazdáját ostromolta rózsaszín nyelvével, a zöld szempár pedig szelíden vizsgálta az Elsők leszármazottját. Odaren lassú mozdulattal guggolt le, olyan magasságból pedig már szinte felfelé kellett tekintenie az állatra, egészen ameddig az oda nem kuporodott gazdájához.
- Elképesztő teremtmény!!- ámuldozott, szinte tátva maradt szájjal.- Hogyan tudtad ily módon megbarátkoztatni az emberrel? Az Árnyék név ráillik, noha ekkora árnyékot Dorne-ban a tevék vetnek.

Érdekes találkozás

Nem igazán hitt abban Alder, miként Odaren túlságosan is hívő lenne, hiszen viselkedéséből, s beszédjéből lerítt, hogy modern eszméket vall. Nem azaz ember ki lelki üdvéért, mitöbb igazáért imádkozik. A Napdárdából érkező ifjú szívesebben hitt az ember önállóságában, minthogy holmi Istenek irányítanának láthatatlan színfalak mögül.
- Nos, igen, amikor elveszett lélekként bolyongtam fagyos éjszakába, hol csontig hatol a fagy és a rémület volt én is eltöprengtem azon, miért nincs igazság. Ám végül az én kezemben volt az igazság, illetve a sorsom. Bár néha szeretem azt hinni, hogy valaki figyel ránk... nagyon remélem van másvilág. Az pedig hogy különböző hiteket vallunk szerencsére még nem okozott gondokat. Mi büszkébbek vagyunk származásunkra, mintsem vallásainkra. - közölte gondolatait a Farkasok Vére. Mikor figyelmét rávetítette Ser Joseph Brixre, rögvest kihúzta magát, habár fogalma sem volt mit akar Alder Stark.
- Mond csak Ser Joseph miben hiszel jobban a Hétben, vagy Északban? - ezen kérdés igencsak kínos, valamint ezzel saját vallását helyezi háttérbe azon férfi, vagy asszony ki az utóbbira voksol. Mégis ezzel vakbuzgó eltökéltségét fejezheti ki hazájához, azonkívül urához.
- Északban! - kiáltott fel mereven, mialatt térdre rogyott, aztán kardját maga elé helyezte, ezzel jelét adva tiszteletének Stark nagyúr iránt.
- Mi lenne a Hét Királysággal, ha családok, barátok egymásnak ugranának holmi vallás miatt. - jegyezte meg halkan a Farkasok Vére, nem igazán szeretett volna senkinek se ötletet adni holmi vallási háborúra, vagy megsérteni se az andalokat kik az elsők varsafáit lángba borították. Látni lehetett Naplovag tekintetén a döbbenetet az állat méretei miatt.
~ Ennyire meglepődött? Mondjuk ha én is így találkozok vele először... hát nem hosszú lett volna az a találkozás azt hiszem. - futott végig Északi úr agyán a gondolat, majd máris érkeztek a kérdések.
- Nos, ha két számkivetett találkozik egy sülő hús felett abból sok minden kisülhet. Szerencsére mi barátságot kötöttünk aznap. Köszönöm! A nevét úgy kapta, miszerint fekete, valamint mert folyton követ. A mesteremtől tanultam tevékről, ám sohase láttam élőben. Te is hurcolhatnál egyet pórázon, vagy tegyél úgy, mint én szelídítsd meg házad címerét. - jelentette ki mosollyal az arcán Észak Őrzője.
- Megakarod simogatni Árnyékot... nyugodj meg Ser Brix is megtette, és számtalan ember. - ajánlotta fel a lehetőséget, aztán megvárta a beleegyezést azon gazdája.

Érdekes találkozás

Valószínűleg Alder Stark jó emberismerő volt, vagy csak túlságosan is nyugodt ember. Odaren válaszára nem tört ki magából, pedig a Dorne-i férfi találkozott már néhány illetővel, akik nem túl vallásos nézetei miatt erősen lehurrogták, csakhogy nem kardot rántottak rá. Ettől függetlenül, ő még mindig úgy gondolta, hogy a hitet senki nem vehette el egy embertől, mint ahogyan a szabad gondolkodást sem. Túl sokat olvasott varázslókról, csodálatos, isteni tettekről, és túl sokat látott a valódi világból ahhoz, hogy teljesen átadja magát a természetfeletti dolgoknak.
- Ez becsülendő. A másvilágon már én is rengeteget merengtem. Leginkább egy bordélynak tudom elképzelni, ahol fizetés nélkül küldik a szajhákat és mérik a jó minőségű bort.- vakarta meg a szakállát a Naplovag. Csak ezek után jutott eszébe, talán vissza kellett volna fognia magát. Elvégre, valamiféle szent helyen voltak, de Lord Stark istenségei nem ezekben az erdőkben laktak, ami meg őt magát illette, többször sértette már meg az égieket, mintsem meg tudta volna számolni. Így hát nyugtázta az egészet egy pár másodperces csönddel.
- Na igen... Sok igazság sosem volt. Úgy vélem uram, jó döntés volt a saját kezedbe venni az életedet. A természet még a saját gyermekeinek sem kegyelmez.- válaszolta Odaren Nymeros Martell. Ezek után Ser Joseph Brix egy meglehetősen kínos kérdést kapott, amit Alder Stark nyilvánvalóan annak is szánt. A délről jött férfi összefonta karjait a mellkasán, miközben fogai kivillantásával vigyorgott a két férfi társalgására. Ser Joseph hűsége egyáltalán nem volt kétségbe vonható, hiszen kivont karddal térdelt ura elé, miközben Észak nevét hangoztatta. Méltó ember volt a lovagi névre, láthatóan tudta a helyes választ, amit felettese a válasz elhangzása előtt is sejthetett már. Mikor felállt, Odaren jól hátba veregette a testőrt.
- Nemes lelkű ember vagy Ser! Azt kívánom, bár nekem is lennének ily eltökélt kardjaim, akik el sem mozdulnak mellőlem. De merre tanyáznak most Dorne vitézei?- kérdezte költőien a férfi, mialatt karjait széttárva fordult egyet a tengelye körül.
- Csak tréfálkozok uraim. Abban a fogadóban isszák le magukat, ahová utasítottam őket. Délen heves vérűek az emberek, inkább megkíméltem magam a kellemetlenségektől, amiket a fejemre hoztak volna. A kecske, a baszás, és a Dorne szavakat egyesek kedvelik egy mondatba helyezni, s akadnak köztünk, kik elégé érzékenyek erre.- jelentette ki a Naplovag, a mondat végét szinte már suttogva. A nyugodt farkasra bámult, felrémlett neki, hogyan jellemezte találkozásukat a Farkasok Vére Árnyékkal. Mélyen belenézett a zöld szemekbe, azután óvatosan megszagoltatta az állattal a kezét, majd az állkapcsa alatti bundába mélyesztette ujjait, finoman előre-hátra kezdte mozgatni azokat.
- Köszönöm a lehetőséget Lord Stark! Úgy vélem, Lord Árnyéknak sincs ellenére a kényeztetés. Legalábbis, a kezem még mindig a helyén van.- hálálkodott Odaren, ám szemeit le sem vette a pompás állatról.
- A tevék okos állatok, habár iszonyatosan szemtelenek. Egy alkalommal az egyik a hátsómba harapott... Kellemetlen emlék, a vacsoránál három párnára kellett ülnöm. Gondolom, Árnyék még sosem mart meg téged?- érdeklődött a herceg.
- Téged várnak otthonra jó uram? Esetleg a jövendőbeli Lady Stark? Vagy teszem azt, már van is?- hadonászott a kérdéseivel tovább Odaren, ezt követően a boltívre tekintett, ahol gyanús alakok sugdolóztak, meglehetősen gyors tempóban szedve a lábukat.
- Aggaszt a király halála, mint ahogyan a két régenskirálynő különös zárkózottsága is. Valami nagyon nincs rendben itt Lord Stark. Te megbízható ember vagy, ezért előtted beszélek erről, de attól tartok I. Aegon túl korán hagyott el bennünket. A három sárkány pecsenyét csinált Lannister és Gardener seregeiből, most viszont megmagyarázhatatlan módon halottak. Hallottál már olyan módszerről, ami képes végezni egy sárkánnyal?

Utálja ezeket a helyet. Túl sok a pomádézott uraság és hölgy, akik úgy fenn hordják az orrukat, hogy csoda le nem verik a napot az égről. Dúl a politika, amit meg aztán végkép rühell. Titkos paktumok köttetnek szinte minden sarkon, ahol halkan sutyorognak az emberek. Itt szívességeket hajtanak be, míg máshol épp szívességeket kérnek. Megint máshol egy falunak egy évre elegendő arany cserél gazdát. Hányni tudna az egésztől.
Legszívesebben visszatérne északra, hogy ott valami jobb elfoglaltságot találjon. Ámbár ettől még az istállót is mókásabb lenne kiganézni. De az ura, nem ezt várja el tőle. Ő pedig engedelmeskedik, hisz felesketett vazallusainak egyike.
Ő a többiektől eltérően még mindig fegyverzetében csattog végig a folyosón. A matt fényű páncél már jócskán elvesztette régi fényét, de még mindig kitűnő az állapota. Látszik rajta azért néhány kikalapált rész és egy mesteri kovács foltozása is. Igaz csak alig, de a figyelmes szemlélő láthatja rajta, hogy ez nem csak dísz. A fegyverövén egy rövid, egyenes kard pihen a hüvelyében.
Arca komoran mered előre és a szagát sem palástolja szerekkel, így nem kellemes, ezért könnyedén hasít bele a színes tömegbe, majd játszi könnyedséggel is jut ki.
Épp imádkozni tart az Istenerdőbe. Ideje kicsit kiszakadni a vár nyüzsgéséből és visszanyerni a békét, ha csak rövid időre is. Hisz tudja magáról, hogy amint visszatér ismét feszült lesz és nyugtalan. Így hezitálás nélkül lép be, hogy imádkozzon a régi istenekhez. De talán itt sem lesz nyugalma.
Mivel itt legnagyobb meglepetésére urába botlik, aki egy másik számára ismeretlen úrral folytat épp eszmecserét. Persze a címert felismeri, de hogy ki az illető, azt már nem tudja. Jelen van még elmaradhatatlan farkasa és egy katona, aki nyilván a biztonságukra ügyel.
- Uram! Ser. – köszönti őket illően, majd biccent is egyet irányukba.
Majd elindul a szívfa felé, hogy náluknál sokkal nagyobb urak előtt térdepeljen és imádkozzon. Mint a legtöbb ember, ő sem tudja, hogy meghallgatják-e a mondandóját. De nyugalommal tölti el, hogy ami itt elhangzik, azt más nem tudhatja meg.

Érdekes találkozás

A másvilágon létében elmerengve igencsak szórakozott elképzelését közli Odaren Martell, minek hatására rögvest elmosolyodik Alder, kinek nem nehéz elképzelnie, eme jeleneteket a mellette lévő uraságtól. Mivel vizuális alkat rögvest a szemei előtt termed, ezen jelenet.
- Nos, ami azt illeti, elégé rossz meglátásaid vannak. Az Isteneid irgalmazzanak lelked üdvéért, amiért nem sört mondtál. - komoly hangvételben közölte az egész mondatot, mintha csak megakarta volna sérteni, ám a vicces résznél már nem bírta tovább, majd elmosolyodott Észak Őrzője. Amúgy fogalma sem volt Deres Urának mi várna rá, hiszen a Régi Isteneket elég merevnek, valamint nyersnek gondolta, már csak azért is mivel a varsafáknak alig volt boldog arca, amelyik pedig boldog volt annak szinte beteges vigyor ült képzeletbeli orcáján. Hirtelen Naplovag egyetértését fejezte ki felkelésemmel kapcsolatban.
- Tudod hülyeség ezt mondani, de kissé bűntudatot érzek. Lehet, hogy csak féltestvérek voltunk, ám volt, mikor tiszteltem és szerettem őt. Gondolom ez eléggé ellentmondó pont az én számból hallani, bár a hatalom sokakat megváltoztat. Még szerencse, miként én megmaradtam, ama szerény, s becsületes északi férfinak, ki most is vagyok. – jegyezte meg a Farkasok Vére, mialatt kissé zavarban fészkelődött a nagy hallgatásban. Tudomást véve elszánt embereimről Dorne hercege elismerően megdicsérte az Északról érkezett lovagot. Egy kis pír jelent meg Joseph borotvált orcáján. Kissé zavarba jött, habár nem is csoda nagydolog Napdárda Urától dicséretet kapni.
- Köszönöm uram! Én csak szolgálom Alder Starkot minden erőmmel. – válaszolta szerényen Ser Joseph Brix egy meghajlás kíséretével. Odaren elmondta későbbiekben, hol is strázsálnak őrei. Kissé meglepődött Észak Őrzője, azonban számíthatott volna rá. A Martellok mindig is könnyelműségükről, illetve optimizmusukról voltak hírhedtek. Bár kissé hezitált Odaren mikor Árnyékot kellet megsimogatnia, az optimista lelket kissé kizökkenti egy ekkora vadállat.
- Hidd el, hogy Árnyék a csatában nem volt rest elharapni pár torkot. Nem tudom miért, mégis csak a fivérem embereit támadta. Az állatok lehet, mi módon megérzik a szándékot is. Ezért csak azokat támadta, kik rosszat akartak nekem. – töprengett el kijelentésén Alder Stark, mellyel számos ember által ismeretlen dologra mutatott rá.
- Hiszed, vagy sem nagyon félti az ételét, ugyan csak rám mordult, de erről le kell szoktatnom. – válaszolt a délről érkezett úr kérdésére a Stark Ház legidősebb fia. A családra vonatkozó téma gördült le Nymeros nyelvéről.
- Esetleg néhány vazallusom, meg egykét szajha sír vissza. Feleséget még nem sikerült választani, bár bombáznak ajánlataikkal, csak tudod Északon túl sok az erős marcona nő, vagy kit természetes kibélelt bőrzekéje véd meg a fagyos telektől. Mellékesen azért is jöttem ide, hátha akad nekem valami karcsú Andal leány. Na és téged? Gondolom megannyi, sötétbőrű Istennő várja visszatértedet, netán egy hitves is? Haha! – tette fel kérdését Alder Stark is hangos kacagás közepette. Aggodalom lombozta le déli barátját.
- Először is köszönöm a kitüntetést, valamint hidd el rászolgálok bizalmadra. Mit nem mondasz, úgy véled megölték. – suttogta bár kissé hangosan tört ki belőle a mondat utóbbi része. – Hát, tetteseket nem nehéz találni. Elég sok gyűlölője van, hiszen hamuval szórta el királyságának magjait és vérrel locsolta. Szerintem akármilyen nagy is egy sárkány, belül nem védi pikkelyes páncél. Netán méreg? Sok ember a közelébe férkőzhet, biztos ezért zárkóztak el hitvesei. – osztotta meg elképzeléseit halkan Naplovaggal. Nemsokára ismerős férfiút pillantott meg. A sokat használt páncél, mint arca sérülésekkel volt borítva.
- Üdv Gustav Flint! – köszönt vissza, bár zászlóhordozója, amilyen gyorsan jött úgy is távozott.
- Velem jössz Oderen? Szeretnék beszélni vazallusommal. – érdeklődött Lord Stark, aztán a szívfához térdelt.
- Árnyék! – szólította rémfarkasát, ám csak viszonylag halkan, hiszen nem akarta megzavarni Gustav fohászait. Pár imát Alder is elmormolt magában, de közben félszemmel azt várta, mikor végez Flint. Amikor úgy látta jónak megszólította.
- A nyelvedet kevésbé tudod úgy forgatni, mint kardodat. Hogy vagy? – tette fel az átlagos kérdést a szintén északi uraságnak.

Észak Őrzője nem tört ki magából olyan hangos kacagásokkal, mint Odaren Nymeros Martell tette, ezt elkövette akkor is, miután a beszélgetőpartnere nagyobb előnyben részesítette a sört, mint a bort. Talán egy kicsit túlságosan is kényelmesen viselkedett, habár nem igazán érdekelték sem a rosszalló tekintetek, sem pedig a csípős megjegyzések. Dorne-t egyébként is az élvezetek, a szabadszájúság hazájának tartották.
- Kinek mi az ízlése barátom.- vonta meg a vállát a herceg. Ő más tájékon nőtt fel, feléjük a malátát nem díjazták annyira, mint a csodaszépen kékülő szőlőfürtöket. Pedig milyen finomak voltak azok, emlékezett a gyermekkorára, amikor a szőlősbe szökött a dajkája elől azzal a céllal, hogy szakítson magának az érett gyümölcsből. Nem kedvelte, amikor tányéron hozták elébe, sokkal izgalmasabbnak ítélte, ha saját maga gondoskodhatott a fürtök "leszüreteléséről". A Naplovag arcáról lefagyott a mosoly, amikor Alder Stark komolyabb témakörre váltott, méghozzá a féltestvéréről kezdett beszélni.
- Nálunk Dorne-ban nem tekintenek olyan rosszalló szemekkel a fattyú gyermekekre... Nem tartom valószínűnek, hogy okolnod kellene magadat a történtekért, ha jól hallottam, nem te kezdted az ellenségeskedést. Mellesleg, Észak törvényei téged védelmeztek, csupán elvetted, ami jog szerint téged illetett.- mondta Napdárda első számú férfiúja, habár meglehet, ridegnek hatottak a szavai, mégis így gondolta. A hagyományoknak ellen lehetett szegülni ugyan, de megtörésükhöz egy ember akarata minden bizonnyal túl kevés lett volna, ráadásul a Farkasok Vérének bátyjának ereiben egy csöppnyi Stark vér sem csörgedezett, az északi nemes családok pedig ezer évek óta az északi királyokként tekintettek a rémfarkasokra. Amennyiben Alder Stark meghalt volna, s valamikor fény derült volna az igazságra, valószínűleg a zászlóhordozó házak nem hagyták volna annyiban a dolgot. Szerencsére erre nem került sor. Ser Joseph hálálkodni kezdett a férfinak, amiért ő dicsőítő szavakkal illette a lovagot.
- Ugyan már! Azért mondtam, mert így van. Nem kételkedem afelől, hogy Lord Stark is büszkén tekint rád, amikor mellette lovagolsz.- jelentette ki a herceg, próbálta nem kínos helyzetbe hozni a hűséges testőrt. Valóban kiváló embernek tűnt, azonban Odaren még nem látta hogyan harcol. Reménykedett benne, Ser Jospeh Brix-nek nem kell majd az életével fizetnie a csatározások során, amelyekre hamarosan sort fognak keríteni Westeros és Essos népei. Minden egyes perccel, minden egyes levegővétellel közelebb kerültek ehhez a két kontinens emberei. Nem tudta miért, ám nem lepődött meg azokon a dolgokon, amelyeket Alder állított az Árnyék névre hallgató rémfarkasról.
- Az állatok különös érzékekkel rendelkeznek. Sokkal jobban hallgatnak az ösztöneikre, mint mi emberek, azok pedig megsúgják nekik, hogy mit kell tenniük.- bölcselkedett a Naplovag, ezt követően Deres Ura néhány panaszos megjegyzést is megejtett a megszelídített élőlényről. Odaren úgy vélte, egy vad mindig is vad marad legbelül, bármennyire is tűnik barátságosnak mások felé, vagy fogadja el őket. A szabadsághoz való ragaszkodás tüze ugyanúgy ott égett azokban a megigéző zöld szempárokban is. Megtudta, miszerint a Régi istenekben hívő társalgópartnerének nincsenek komolyabb kapcsolatai a nőkkel, kivéve azt a pár "hajadont", kik pénzért rakosgatták szét a lábaikat. Fantáziájában elképzelte a bőséges kebelmérettel megáldott asszonyokat, s azon kezdett töprengeni, vajon azok is olyan vad szeretők-e, akárcsak maga Észak? Eddig nem fogalmazódott meg benne, ám innentől kezdve még inkább szerette volna meglátogatni a nyári hó birodalmát. Az mindenesetre jólesett a Martell-ház fejének, hogy Alder Stark nem fogadta hidegen az efféle intim témákat, ráadásul még egy őszinte nevetést is megejtett kérdésének feltevése után.
- Nincs örökösöm, sem hitvesem. A hozzám hasonló elkötelezetlen asszonyok társaságát szoktam élvezni, akárcsak te. Ameddig meg nem halok, addig nem igen kell aggódnom emiatt, s egyelőre nem szándékozom fűbe harapni.- fejezte ki magát tömören és egyszerűen. A beszélgetés további részeiben komorabbra fordultak az arcok, a felettébb magas hangszínű nevetések suttogásba csaptak át. Odaren képtelen volt elképzelni, hogy Alder Stark-nak eddig nem jutott eszébe a királygyilkosság lehetősége, hiszen következetes, óvatos embernek látszott, aki nem hagyott figyelmen kívül semmilyen opportunitást.
- Való igaz... Jelentős ideje uralta már a Hét Királyságot, előfordulhat, hogy túlságosan jól megbízott olyanokban, kikben nem kellett volna. Méreg... Kétségbeejtő gondolat. Az asszonyok fegyvereként emlegetik, régens királynőink azonban nem úgy viselkednek, mint akik át szeretnék venni a trónt. Ezek szerint más lehet a háttérben.- töprengett hangosan a Naplovag, nem sokkal később pedig egy férfi köszönt rájuk, kinek megjelenéséből erő sugárzott, s habár nem volt túl bőbeszédű, az illem nem tartozott a gyengeségei közé.
- Neked is szép napot, uram!- bólintott Odaren is, majd néhány másodperc erejére elmerengett, ki is lehetett az illető. Nem rémlett neki az arca, mégis úgy vélte, nem ejtett hibát megszólításában, hiszen a Farkason Vére üdvözlésével akaratlanul is elárulta neki, hogy a fickó a Flint-ház tagja volt, akik az északi nemesek közé tartoztak. Alder egy kérdést intézett a herceg irányába, aki kizökkenve a gondolatainak tengeréből nagyra nyílt szemekkel pillantott a Stark-ra.
- Öhm... Hogyne!- felelte a Dorne-i előkelő, noha kissé kínosan kezdte érezni magát, amikor az északiak imára kulcsolták kezüket. Ő inkább Ser Joseph mellé állt időközben, nem szerette volna megzavarni a fohászt, mint ahogyan az ezután elkövetkező mondatváltást sem, amikor Stark a zászlóhordozójának hogylétéről érdeklődött.
- Én Odaren Nymeros Martell vagyok. Úgy vélem, még nem hozott minket össze a sors.- jelentette ki, eztán barátságosan jobb kezét nyújtotta az izmoktól duzzadó ember irányába.- Az urad egy igencsak értékes ember, Lord Flint. Talán te is mellette harcoltál, amikor visszaszerezte bitorló bátyjától Derest?

A két nemes úgy látszik, hogy felfigyelt rá. Ami azért nem olyan meglepő. Majd hamarosan csatlakoztak hozzá. Pontosabban csak Alder Stark, aki szintén a régi isteneket tiszteli. Alder kissé gyorsabban végez, mint ő. Ő pedig ráér. Nincsen semmi egyéb dolga. Legalábbis jelenleg még. Ám a pletykák alapján ez csakhamar változhat. No meg a lovagi tornák alatt is lehet dolga, amik őt ugyan kevésbé érintik, de hát ki tudja. Talán még ő maga is részt vesz rajtuk. Ez azonban még igencsak a jövő muzsikája.
- A nyelvével, még senkinek sem sikerült kivédenie egy kard csapását, uram. – válaszol neki. – Így inkább a kardomat forgassam jól, mint a nyelvemet.
Majd a kérdésre is válaszol.
Öszintén? - kérdi meg, majd a választ meg sem várva válaszol. - Rühellem ezt a helyet. Leginkább visszatérnék északra, uram.
Nem látja értelmét, hogy hazudjon. No meg az arca sem arról árulkodik, hogy boldog lenne itt. Egész tartása kissé feszült és ideges. Szemmel láthatóan nem érzi itt jól magát. No meg a sok leskelődő szempár. Kíváncsi, hogy mikor találnak valakinek a hátában egy pengét.
A másik uraság is bemutatkozik. Úgy fest ő is valami főnemes porontya.
- Gustav Flint. – mutatkozik be. – Nem szívesen járunk mi arra felé északiak. Túl melegek nekünk az ottani nappalok. Sörük nincs, míg a lányaik puhányok.
A feléje nyújtott kezet pedig elfogadja és megszorítja. A követező kérdésre meg egy kicsit csak később válaszol.
- Nem. – válaszol ismét tömören. – A bátyja szolgálatában álltam.
Ez a válasz talán rosszul érinti az urát, de az igazság mindig felszínre kerül, akárcsak egy oszladozó hulla. Majd ő is előáll egy kérdéssel.
- Mikorra tervezzük az indulást, uram? - tényleg nem szívesen lopja itt a napot.

Érdekes találkozás

Valahogy érezte Lord Stark, Napdárda Hercegének igazát, miszerint nem kötelezte el magát. Az ilyen bohém életmódú férfiak mindig is szerették kiélvezni az agglegénységüket.
- Hát barátom én se tervezek manapság meghalni, de elhiheted, csatában tenném, bormámorosan, miután sátramban egy szajhával töltöttem az éjszakát. Talán ez dicső, ugyanakkor kényelmes is lenne. - tette hozzá, miközben ajkának egyik sarka felkanyarodott. Igencsak érdekes volt azon tény, miszerint a nagy hódítót megölték, bár ezen nem annyira lehetett meglepődni, hiszen nem csak ennek a két úrnak járhatott eszében ezen gondolat. Minden nagyra becsült Ház tagja vádlón nézett a másikra. Alder Stark kissé megingott, amint eszébe jutott, mi van, ha róla is ilyen meséket szőnek, talán a régens királynők gondolatában is ott bujkál, mint lehetséges vádlott. Ám azután megkönnyebbült, mikor belegondolt, miként a Stark Háznál sokkalta többet szenvedett lordokhoz is köze volt, azon hatalmas háborúknak, miket a sárkányok vívtak. Odaren egyetértését fejezte ki, ezen bizonytalan rémtettek értékelésében.
- Ki tudja? Lehet vége lesz az egész Királyságnak, s aztán én is visszatérek, mint Észak Királya. Habár még mindig van egy örökös. Tán némelyik ember kiakarja használni, majd a gyereket, hogyha nem lesz egy hozzátartozója sem. Esetleg átveszik az uralkodást, ám az háborúhoz vezetne. A Tyrellek, illetve a Tullyk túl sok hálával tartoznak az atyának. - elképzeléseit szóba öntötte Deres Ura, bár csak halkan, továbbá diszkréten. Miután szóra fogta Gustav Flint igencsak csalódott. Nem sok humorérzék szorult zászlóhordozójába. Észak Őrzője nem várhatta el, hogy vazallusai jó társaság, valamint kitűnő parancsnokok tulajdonságaival is rendelkezzen.
- Igen sokat halottam tehetségedről. Jó lenne látni is, esetleg egy lovagi tornán? Örömmel töltene el, hogyha látnák, milyen rátermettek az északiak. - jelentette ki a Farkasok Vére. Miután elmondta véleményét a marcona nemesi származású férfi, valahogy jobban megismerhette ura.
- Még nem tudom, meddig kell itt tartózkodnom. Nem igazán akarom megsérteni a Targaryen úrnőket, még ha ezzel engem sértenek meg. - válaszolt Gustav türelmetlenkedő kérdésére Alder Stark. A bemutatkozás nem sikerült valami jól, mint várta. Vazallusa igencsak megvetőnek, nyersen és udvariatlanul viselkedett a Martell-ház szülöttjével.
- Gustav csak arra gondolt, hogyha én jónak látom ő is velem jöhet oda, netán egy béke útra. - szólt közbe Deres Ura kissé fenyegetően, lehet mimódon Gustav nem szereti az Észak határán túli népeket, mégis nemesek közt van, valamint ő is az. Nem hiányzik Aldernak holmi felindulásokból kitört háború. Flint-ház örököse őszintén válaszolt Nymeros politikai kérdésére, ezzel nem is volt olyan nagy gond, azonban megint csak feszengését fejezte ki ittlétük miatt.
- Nekem se tetszik, ez a látogatás Gustav, de valahogy bírd ki. Mi lenne, ha lemennénk valamit inni, talán mindannyiunk idegzetét helyreállítaná. - tette közzé javaslatát a Farkasok vére, azután megvárta a válaszokat.

Odaren mosollyal nyugtázta azt az elképzelést, amit a halálról alkotott magában a Farkasok Vére. Kétség sem fért hozzá, miszerint ez igencsak nemes elgondolás volt, nem is várt mást Észak Őrzőjétől, ebben is megnyilvánult az északi büszkeség, melyről szinte már dalokat zengettek az emberek. Noha, igencsak kevés személyt lehetett volna megnevezni a Hét Királyságban, ki az Nagy Házakból származott, s nem volt fellelhető a jellemében némi büszkeség. Tán egyeseknek túl sok is? Odaren megtanulta ezen emberi tulajdonságnak a rossz, valamint a jó oldalait egyaránt. Az jutott eszébe, miszerint Alder Stark kiemelkedőbb lovag lenne sokak közül, kiket ő ezidáig megismerhetett. Tyrell-ek és Tully-k... Kicsivel több, mint egy évtizede uralták saját területeiket, a Naplovag pedig nem igazán tudott rájuk elismerő szemekkel tekinteni. Felrémlett benne, amikor először hallott a Tűz Mezejéről, Gardener haláláról, a négyezer emberről, kik elevenen égtek el a csatamezőn. Amennyiben apja, valamint zászlóhordozói nem tanultak volna a Nyugatföldek és a Síkvidék tragédiájából, talán Dorne is hasonló sorsra jutott volna, amibe belegondolni is szörnyűségesnek minősült, ráadásul a herceg eleget tudott a folyamatos csatározások visszataszító, gyomorforgató jeleneteiről. Ettől függetlenül, nem látott szárnyas óriásgyíkokat, amint embereket, mi több, lovakat nyeltek el egyetlen harapással. Felmerült benne a kérdés, mi történne, amennyiben Westeros ismét hét királyságból állna, összecsapnának-e a különböző népek területekért? Észak Királya. Igencsak félelmet keltően hangzott, a cím pedig egyáltalán nem minősült meglepőnek, elvégre a rideg Északot akkorának tartották, akár a hat másik régiót a kontinensen. Gustav Flint fogadta a bemutatkozását, s kemény kézzel szorította meg a Naplovag kezét, aki eddig sem kételkedett a marcona vazallus erejében. A Flint-ház tagja közölte urával, hogy nem szívesen tartózkodott ott, ám valószínűleg mindannyiuknak lett volna jobb elfoglaltsága, mintsem napok eltölteni a Vörös Toronyban, miközben a pletykák egyre csak sokasodtak, a feszültség egyre nőtt, s az emberek szívét gyanú, bizonytalanság kezdte megfertőzni. Mindenki az örökös kinevezésére várt, a rajtra, amikor majd lerohanják Essos-t. Odaren némely pillanatokban azon a levélen gondolkodott, melyet családjának, szerető anyjának küldd majd el arról, hogy talán hosszú évekig lesz távol, vagy életét veszíti a harcok hevében.
- Lovagi torna? Nem is olyan rossz ötlet volna, bizonyára lehűtené a kedélyeket. Habár, a háború költségei az elsődlegesek. Castery-hegy szarhatja majd nekünk az aranyat, ha nem szeretnénk bajt a fejünkre. Kíváncsi vagyok, az oroszlánok milyen képet vágnak majd, amikor megtudják. Te vettél már részt hasonló eseményen, jó uram? Mármint, a tornára értem, természetesen.- felelt először Alder elgondolásaira, ezt követően kérdést intézett feléje.
- Valóban nem rendelkezünk túl nagy múlttal a sörkészítés terén, de bizonyára te is hallottál már Flint uram a kereskedelem kifejezésről. Dorne igencsak jó benne, noha idejövetelem előtt meg kellett szakítanom mindenféle kapcsolatot a szomszédos kontinenssel, így Essos-ba nem indulnak hajók... Puhány leányok? A dédnagyanyám félvakon és félholtan egymaga állt ki Rhaenys királyné és a sárkánya el, hogy a képébe vágja családunk szavait. Persze, ő már akkor nem volt leány. Meglehet, egyszer valóban el kellene látogatnod hozzánk, ahogyan urad, Lord Stark is felajánlotta. Az ember kellemesen csalódhat, ha új dolgot tapasztal meg.- jelentette ki Odaren. Kissé meglepett arcot vágott, amikor megtudta Gustav Flint-ről, miszerint ő nem Aldert támogatta a fattyú bátyjával történő összetűzésekben. A hűség azonban hűség volt, s a Farkason Vérét az északiakhoz méltó kemény embernek könyvelte el a herceg, aki kézben tudta tartani a zászlóhordozó házainak fejeit és embereit.
- Lord Stark ez nagyszerű ötlet, a torkom már így is kezdett kiszáradni. Amennyiben távol szeretnétek maradni ettől a pompától és ármánykodástól, ismerek egy helyet a Bolhavégen. Minimális kényelem, de meglepően minőségi italok. Talán találunk pár kalandort, akik elszórakoztatnak majd bennünket a légből kapott történeteikkel. A múltkor egy fickó arról próbált meggyőzni, hogy a sárkányok a Holdból bújtak elő.- zengette a múltbéli tapasztalatait Napdárda Ura, azután jóízűen kezdett kacagni, mintha ügyet sem vetett volna másra. Kíváncsi volt rá, vajon Árnyék is ivott-e már rendes italt?
- Úgy hallottam valahol, Északon a Flint család több részre oszlott. Mondd csak Gustav, te melyiküket képviseled?- érdeklődött a fickótól.

Érzi, hogy ura kissé enyhíteni igyekszik mondandója élét. Úgy fest, hogy szavai túlságosan is sokat mondtak. Sose tanult meg árnyaltan fogalmazni, avagy úgy gúnyolódni, mint sokan az udvarban. Eme képességének hiánya néha hátrány. Itt most úgy fest, hogy kifejezetten az.
Nem volt szándékában, hogy ura fejére bajt hozzon. Ilyen helyzetekben talán jobb lenne, ha meg sem szólalna. De már kibújt a szög a zsákból és talán jobb, ha halad az árral.
- Bocsásson meg, ha esetleg megsértettem önt, uram. – mondja. – És öntöl is Stark uram, hogy ilyen helyzetbe sodortam. Nem ált szándékomban.
Reméli, hogy elfogadják eme nyegle bocsánatkérést és nem lesz belőle nagyobb zűr. Rühellné, ha miatta robbanna ki a két ház között háború.
A felvetésre azonban kissé megváltozik a tartása is. Jobban szereti a csetepatékat, de egy kis párbajra sem mondott nemet soha. Elég jó lesz ez arra, hogy képességeit tovább csiszolja és talán egy két új fogást is eltanulhat.
- Hmm… a párbajban én is részt vennék, ha engedélyezik számomra. – szólal meg. – Habár nem vagyok lovag, de azt hiszem, hogy méltó ellenfél lennék én magam is.
A sör, pontosabban a fogadó megemlítése pedig csak a hab a tortán. Habár tortát még sosem evett, de talán ehhez hasonlítható.
- Utána a sör is jobban esik. – vonja meg a vállát.
No lám. Ismét csak megfeledkezett magáról. Eléggé közvetlenre vette a hangsúlyt már megint.
„Fene vinné el. Tudhatná, hogy hol a helye.” – fut át kemény kobakján.
De egyenlőre úgy fest, hogy nincs vész. Napdárda ura nevet egy jó ízűt, amit valami félnótás mesélt neki. Örül, hogy nem találkozott még sárkánnyal. Attól függetlenül kíváncsi lenne rájuk. Úgy halotta, hogy fenséges fenevadak és a csatatereken is hatalmas pusztítást képesek véghezvinni. Páratlan bestiák lehettek. A kérdésre azért odanéz és biccent egyet.
- Egy így igaz. – erősíti meg szavakkal is. – Az Özvegyfoki Flinteket képviselem.