Vörös Hegyek

A sziklák szemei

A Vörös Hegyek vonulatai sosem voltak biztonságosak, ezt mindenki jól tudhatta, aki már valaha megjárta Dorne északi vidékeit, vagy a Viharföldek és a Síkvidék déli tájékait. Hatalmas sziklák meredtek az égbolt kékje felé, mintha egy vizesárokból szegeződtek volna a karók az emberekre. A különbség annyi volt, hogy ezek a sziklák még a karóknál is több meglepetést rejtettek magukban, s számos más módon el tudták venni az óvatlanok életét. Ser Jorg Honorous bizonyos indokoktól fűtve, amiket rajta kívül csupán a hét istenség tudhatott, nekivágott ezeknek az útvesztőknek. Nem régóta volt még lovag, a friss cím talán próbára is tétetik hamarosan. Elvétve találkozhatott néhány fenyővel, amelyek büszkén, lándzsahegyként álltak ki a földből, vagy barátságtalan, szúrós cserjékkel, amik kellemetlen élményben részesíthették azon járókelőket, kik véletlenül beléjük botlottak. Amennyiben Jorg maga fölé tekintett, találkozhatott néhány keselyűvel, ők még csak el-elrepkedtek felette, habár a madarak méricskélő tekintetét magán érezhette. Más állat nem igazán adta jelét az ottlétének a környéken. Aki ismerte a környéket, az jól tudhatta, miszerint a nehéz körülmények ellenére sok nemesi család épített magának kastélyt ezekben a kőrengetegekben, habár ezen útja során Jorg még egyetlen eggyel sem találkozott. Legtöbben a folyók mentén szerettek építkezni, hiszen az olyan erődítmények stratégiai, valamint kereskedelmi szempontból is nagyobb előnyt élvezhettek. A Napkorong már lemenő félben volt, a fények játéka az ódon hegyvonulatokon félelmetes, mégis elbűvölő látványt nyújthatott a lovagnak, ha figyelemmel kísérte azokat. Éjjel azonban tapasztat utazók sem igen kockáztatták meg a továbbhaladást, a táborverés célszerűbb megoldást jelentett. Hogyha Jorg figyelmes volt, hirtelen megpillanthatott egy vékony füstcsíkot, amint kacskaringós táncot járt a felhők felé. Ahol füst volt, ott tűznek is kellett lennie. Ser Jorg választás előtt állt: megpihen, avagy szemügyre veszi a füst forrását.

Bizonyára, ha azt mondom, hogy lovag mindenki szeme előtt ugyanaz a kép jelenik meg. Délceg széles vállú férficsillogó ezüstszínű páncélban kinek szíve aranyból van s lába ganét sosem tapadt. A becsületesség és tisztesség mintapéldánya a nők és gyámoltalanok megsegítője. Mindig tisztában van vele mi a célja és soha nem tér le az útjáról. Elemben a mi lovagunk távolról sem hasonlót eme álomférfira. Egyik alkalommal a Vörös Hegyek környékén bukkant elő egy sűrű bozótosból. Páncél híján kissé szakadt utazó ruhát viselt ám nem ez volt a rajta a leglovagtalanabb viselet. Hajából úgy ágaskodtak ki a kisebb levelek és ágak mintha egyenesen onnan nőttek volna ki. Arcát is itt-ott megkarcoltak a bokrok és fák. A frizurája leginkább egy szénaboglyára hasonlított, amitől az ember inkább nézte koldusnak, mint vitéz lovagnak. Mikor sikerült kikászálódnia a sűrűből egyből hasra esett egy nagyobbacska gyökér miatt. hangos nyögés mellett föltápászkodott majd alaposan leporolta magát. Azt kérdezhetnénk, egy ilyen kelekótya legény mi a csudát keres egy olyan veszélyes helyen. Vagy elment az esze esetleg fittyet hány minden akadályra. Az igazság viszont sokkal kézenfekvőbb és egyben kiábrándítóbb. Különösebb cél nélkül elindult az orra után addig, míg jó alaposan el nem tévedt. Viszont egy valamiért viszont dicséretet érdemelt, mégpedig az, hogy tudott hallgatni még saját maga előtt is. A fecsegő emberről könnyen kiderül, hogy fogalma sincs semmiről, ám aki hallgat, könnyen hihetik bölcsnek. Ő lovagsága sopánkodás helyet követte továbbra is megszokott tanácsadóját. Eközben szemeivel meseszép fákat csodálta, amiből elég kevéssel futott össze. Hegyes tűleveleivel óriásként tört az ég felé. Jobb kezében egy kisebb követ dobálgatott miközben a fák ágait vizslatta. Pár percnyi keresgélés után szomorúan fölsóhajtott majd messzire elhajította a kis sziklát. Abban reménykedett, hogy sikerül ledobnia egy madarat vagy egy mókust és így friss húst ehet vacsorára. Csakis a hasával törődött fittyet hányva a természet szépségeire. Továbbhaladva próbált nem fölnyársalódni az éles sziklákon. Nyugodtan megfordulhatott volna, hogy egy könnyebb nyugodtabb utat keressen. Ám ő nem hitt eme gyávaságban és minden nehézséget le akart győzni, amit az élet elé gördített. Addig bandukolt a hegyek vonulataiban, míg reá köszöntött a sötétség. A fény utolsó foszlányainál elővett egy adag kétszersültet és az utolsó morzsáig befalta. Eme bőséges lakoma után elterült a földön és nekitámaszkodott egy fának támasz gyanánt. Ahogyan a nap alábukott úgy jelentek meg egyesével a fényes csillagok. Rövid idő alatt több tucat fénypont világította be a koromfekete eget. Gondolatban megdicsérte magát, amiért megállt pihenni éjszakára. Az ismeretlentől nem tartott ám nem akart ostoba módon, a semmi közepén meghalni. Csak egyetlen probléma akadt, vagyis néhány tucatnyi. Kicsinyke kis szúnyogok igyekeztek megszabadítani őt értékes vérétől. Éppen mikor elaludni készült ég vékony füstcsíkot látott az ég felé szálldogálni. Nem tudhatta biztosan kik gyújthattak tábor tűzet. Akárhogy is feltűnt egy reménysugár, ami megszabadíthatta őt a szúnyogoktól. Így hát igyekezett zajmentesen megközelíteni a rejtélyes füstfoszlány forrását. Kardja markolatára csúsztatta ujjait a biztonság kedvéért.

Jorg Honorous-t, a Martell-házra felesküdött lovagot, egy olyan ellenfél zaklatta, ami ellen a kard mit sem ért, ez pedig a bájos nőstény szúnyog volt. Pontosabban nem csupán egy, hanem talán a környéken lévő összes. Ez azt jelenthette, miszerint folyó, vagy valamiféle más vízforrás lehetett arrafelé, s ez legalább arra engedett következtetni a férfinak, miszerint jó irányban haladt a Vörös Hegyek belseje felé. Bátorságát összeszedve, megkísérelte hangtalanul megközelíteni a füstforrást, noha óvatosságát sem felejtette maga mögött, kardjának markolatán pihentette a kezét. Amint haladt, észlelhette az éjszaka neszeit, amik eléggé nyugtalanítóan hatottak. Minél közelebb ért, annál jobban világított a fénycsóva, az pedig a tábortűztől származott. A viszonylag gyenge, mégis odafigyelten táplált lángok fölött sült húst forgattak, és ez ellen bizonyára Jorg gyomra is felszólalt. Az éhség nagy úr, ezzel tisztában volt bármelyik utazó, aki valaha is Westeros földjeit taposta lábaival. A háromféle hangtónus három embertől származott. Az egyik kardot viselt az oldalán, miközben forgatta a tűz fölött pörkölődő pecsenyét, neki egy hatalmas heg csúfította az arcát, a bal ajkától egészen az álla végéig. A beszélgetésből úgy lehetett kivenni, hogy a többiek Rulf néven szólították, amelynek a hangzása olyan durva volt, akárcsak maga a férfi. A következő fickó egy hosszú, szőke hajú egyén volt, akinek semmi hiba nem torzította az orcáját, a lányok jóképűnek nevezték volna, noha alig mondott valamit, csupán pikájának a hegyét fényesítette, ez mellé pedig folytonos vigyorgást társított, mintha semmi gondja nem lett volna egész eddigi életében.
- Te talán nem voltál még a felhőbérci bordélyban Gavin?- érdeklődött a jóképűtől a harmadik férfi, kinek vállig érő fekete haja, napbarnított bőre, valamint fekete szemei voltak, nevetése pedig leginkább a hiéna hangjára emlékeztette az embert, amennyiben valaki találkozott efféle fenevaddal.
- Hagyd már őt Jarin! Nem látod, hogy inkább hálna azzal a lándzsával, mintsem akármelyik szajhával?- vetette oda a sebhelyes képű Rulf a barnás bőrű Jarinnak, ámde a szép arcú Gavin mimikája továbbra is a tejbe tökre emlékeztető hatást keltett. Hárman voltak tehát a tűz körül, és a nemes lelkű Jorg könnyen nézhette őket banditáknak, azonban ha egy kicsit figyelmesebben megvizsgálta a táborhelyet, felfedezhette a kitűzött lobogót, az ezüst alapon nyugvó, letakart fejű sólymot, a Fowler-ház címerét, akik Dorne legelőkelőbb nemesei közé tartoztak. Hirtelen egy újabb éles hang ütötte meg Jorg füleit:
- Ne moccanj koma, ha nem akarod, hogy tűpárnát csináljak a képedből!
A negyedik férfi a lovag melletti fa tetején ücsörgött, Jorg pedig feltekintve láthatta, ahogyan íját egyenesen őrá szegezi. A másik három fickó is azon nyomban felpattant a helyéről a beszéd zajára, majd Jorgra szegezték fegyvereiket. Két kard, egy hosszú lándzsa, valamint egy íj. Kellemetlen arányok még két jól megmunkált penge ellen is, főleg, ha a forgatók aránya egy a négy ellen.
- Nézd csak, mit fogott nekünk a fáról a derék Bryce!- mondta Jarin, miközben előre lépett párat, jobban szemügyre vette a Martell-ház lovagját.
- Mi járatban vagy errefelé barátom?- érdeklődött, s Jorg torkához szegezte a fegyverének hegyét.

Vannak csaták, amiket meg lehet nyerni másokat meg nem. Az is előfordul, hogy azt állítják ez vesztett ügy pedig a győzelem mindössze egy karnyújtásnyira van. A történelem során nemegyszer egy maréknyi bátor és nem mellesleg bölcs harcos megfutamított hatalmas hadakat. Jorg viszont lehetett bármilyen bátor, erős vagy bölcs nem volt ellenfél ekkora hadnak. Minden egyes katonája aprónak mondható nem nagyobb, mint a kisujján a köröm. Amint a nap lehunyt oly sokan támadtak rá, hogy egy távolabbi szemlélő azt feltételezhette volna, hogy repülni szándékozik. Jól összehúzta magán a ruhát remélve ez majd segít ám nem sok sikert ért el. Sehol nem látott tavat vagy folyót ám eme vérszívók megjelenéséből kifolyólag kellett lennie valamiféle víznek a közelben. Mikor meglátta a füstöt a megmenekülés reménye a szomjúságnál is fontosabbnak bizonyult. Szép lassan haladt lépésről lépésre, mert bár levágott fejjel már nem izgatja a viszketés azért még egy kicsit az élők világában szándékozott maradni. Ahogy közeledett a fény egyre erősebbé vált. Annyit már megtudott, hogy nem fosztogatásba botlott ugyanis az égő kunyhók nagyobb fénnyel és füsttel égnek. Kis tábortűznél is ülhetnek kőszívű gyilkosok ezért harcra készen araszolt tovább. Először finom illatok értek el hozzá, amitől egyből csorogni kezdett a nála. Valljuk be egy marék kétszersült nem valami laktató vacsora. Szabad kezével megtörölte az állát majd még óvatosabban elindult az ínycsiklandozó illatok irányába. Kicsit közelebb menve apró egyelőre értelmetlen hangfoszlányokra lett figyelmes. A hangok szép lassan értelmet nyertek és szétváltak méghozzá háromfelé. Ezek szerint három férfi ül annál a feltehetően veszélyes ám ínycsiklandó tábortűznél. Egy bokor mögül figyelte meg a díszes társaságot. Egyikük szép darab pecsenyét forgatott a tűz felett. A látványtól egy hatalmas kordult a gyomra és kisebb fajta csodának mondható, hogy nem vették észre. A kardos Rulf nevezetűn kívül még helyet foglalt egy jóképű ki egy meglehetősen jól karban tartott pikát tartott magánál. Jorg nem értette, hogyan lehet valaki ennyire elégedett. A harmadik vadállat módjára röhögött és elég különös dolgokról beszélt. Igaz soha életben nem járt bordélyházakban bár egy két szalmakazalban azért megfordult útjai során. Egy sebhelyes arcú kardal, egy vadállat és egy selyemfiú pikával. Jól gondolta, hogy ez a rablóbanda színes egyénekből áll. Pontosabban nem állította biztosra, hogy tolvajok, mert látott egy zászlót ám azt nem sikerült kivennie mi áll rajta.
Hirtelen a magasból valaki rákiáltott meg ne merjen moccanni vagy elbúcsúzhat az életétől. Magában káromkodott egyet, hogy ilyen figyelmetlennek bizonyult. Oldalra sandítva látta, hogy egy férfi fölajzott íját reá szegezte. Eme kis közjátékra rögtön fölkapták fejüket és fegyvereiket a táborozók majd az idegen felé indultak. A vihogós kérdőre vonta mit keres ő arrafelé. Szavai kedvességről árulkodtam ám Jorg meg volt győződve gond nélkül végezne vele. Szerencsére egy szegény kóbor lovag lévén nem rendelkezett pajzzsal sem semmiféle jelképpel, ami bizonyítaná, hogy valamelyik nagy ház szolgálatában áll. Pár percnyi gondolkozás után kissé ideges hangon megszólalt.
- Csak átutazóban vagy és véletlenül bukkantam rátok jó uram. Meg tudnátok mondani merre is járok? Az előbb majdnem felfaltak ezek a rusnya szúnyogok és remélte itt menedéket lelhetek.
Mindkét kezét a levegőbe emelte mutatván békés szándékkal érkezett. Pár lépést tett előre, hogy jobban szemügyre vehessék illetve is megláthassa mi áll azon a zászlón. Sajnálatos módon az a hatalmas csirke nem mondott neki sokat így még mindig nem tudta kikkel hozta össze a sors. Szeme sarkából figyelemmel tartotta a lövészt, hogy idejében kitérhessen egy esetleges lövés elől. Lovagi kilétét nem árulta el ugyanis nem tudhatta milyen reakciót vált ki belőlük illetve nem igazán tudta bizonyítani. Kóbor lovag révén nem ért többet egy egyszerű napszámosnál, amivel nem nagyon lehetett dicsekedni.
/Azt szeretném kérdezni a lovagoknak, van valami, amivel bizonyíthatják, hogy ők lovagok? Mármint címeres páncél, ruha és fegyveren kívül./

A sziklák szemei

Sötét volt ugyan, ám még így is ijesztőnek hathatott a feketés árnyalatú szempár, amelyet Jarin tudhatott magáénak. A férfi borostás arcán egy szem jóindulat sem látszott, homloka ráncokba borult, miközben erősen vizsgálgatta Jorgot, aki feltett kezeivel jelezte megadását. Ekkor már feltűnhetett a kóbor lovagnak, miszerint mind a négy férfi hasonló egyenruhát viselt, talán egyedül a fán csücsülő Bryce hordott magán még a keményített bőrnél is lengébb mellényt, ami nyilvánvalóan a mozgásban segítette.
- Mégis mit művelsz Jarin? Nem vagyunk vademberek.- szólalt meg végül az angyalarcú Gavin, s ha jobban megnézte hősünk, láthatta, azokban a pillanatokban egyáltalán nem mosolygott oly bájosan, hanem szúrós pillantásokkal illette a barnás bőrű férfit, aki még mindig nem volt hajlandó lejjebb engednie a pengét. Jorg Honorous a bőrén érezhette az acél hidegségét, valószínűleg nem volt száméra túl kellemes.
- Mégis miről beszélsz Gavin? Ez a fickó csak úgy idejött, fogalmunk sincs róla, hogy ki lehet.- jelentette ki a nagydarab Rulf.
- Észak felől érkezett, a mi támadóink pedig déli irányban táboroznak. Én mondom neked, nem volt a rablók közt, pedig nekem jó a memóriám, eléggé karakteres arca van, biztosan megjegyeztem volna.- folytatta a szőke hajú lándzsás férfiú. Sebhelyes képű társa továbbra sem volt meggyőzve, kérdően bámulta hol Jorgot, hol pedig Jarint.
- A hét istenre mondom nektek, egyedül van. Különben már nyílvesszőktől tarkítottam volna meg a bajtársait.- morogta az orra alatt az íjász fickó, miközben óvatosan, egyik lábát a másik után helyezve a magas fa gallyaira, próbált lemászni. Végül a sötét hajú illető leeresztette a fegyverét, majd erősen rámarkolt kóbor lovagunk jobbjára, aki talán meglepőnek gondolhatta ezt, ugyanis a vele szemben álló katona olyan gyorsan változtatott a viselkedésén, mint amennyire a tengert tartották szeszélyesnek az öreg, sörvedelő matrózok.
- Bocsásd meg udvariatlanságomat, gyere, egyél az étkünkből!- intett neki egyet Jarin, ezt követően visszaült a helyére, majd bámulni kezdte a tüzet. Az fáról időközben lekászálódott Bryce megveregette Jorg vállát, és csatlakozott a többi társához az étkezésben.
- Az én nevem Jarin, Felhőbérc egyik hadnagya vagyok. A nagydarab, sebes pofájú ott Rulf. Nem az eszéért szeretjük, de erős, akárcsak a bivaly. Mellette, a vigyori barátunk Gavin. Gyorsabb a homoki viperánál, sőt úgy hiszem eszes is, ámbátor nem beszél sokat. Az éjjeli baglyunk pedig Bryce.- mutatta be sorban a négy férfit a vezérük. Ezalatt leszedték a sült húst a nyársról, majd megkínálták vele Jorgot, valamint egy kancsó Dorne-i bort nyomtak a kezébe, amely világhírű finomsággal volt megáldva.
- A legjobb helyre jöttél barátom, ugyanis mi is eltévedtünk... A Fowler-ház szolgálói vagyunk, és Lady Hilaria Fowler-t kísértük haza Felhőbércbe, amikor banditák ütöttek rajtunk. Túl sokan voltak, magukkal vitték a hölgyet, rengeteg emberünket lemészárolták, egy párat pedig fogságba ejtettek. Mi szégyenben maradtunk, azután elmenekültünk...- amikor ezt kimondta, mindannyian lesütötték a fejüket.- "Engedj szárnyalni" így szólnak nemes urunk szavai, mi pedig szárnyra kélve mentettük az irhánkat... Nem menekülhettünk Felhőbérc felé, mert elzárták az utunkat a banditák, így hét Északra jöttünk, abban reménykedve, hogy eljuthatunk Királysírba, ahol Lord Manwoody majd biztosít nekünk embereket a Lady keresésére.- fejezte be Jarin a beszédét, láthatóan szomorú volt, megtört büszkeséggel és becsülettel. A Dorne-i nemes családok közül a Fowler-ház volt az egyik, akik nagyon nagyra tartották a lovagiasságot, ráadásul uruknak külön titulust adományozott a Martell-ház, mégpedig a Herceg Átkelőjének Őrzői címet. Jorg Honorous, ki kalandokat, tapasztalatot keresve vágott neki a Vörös Hegyeknek, hamar rájöhetett, elég nagy kalamajkába keveredett, ami már eddig is sok emberéletet követelt. Emellett belefutott ezekbe a meggyötört katonákba, s ők el is voltak tévedve a sziklák rengetegeiben. Vajon segít majd nekik hősünk, avagy másnap reggel egyszerűen megköszöni a jóindulatot, mielőtt továbbáll? A döntés csakis rajta állt. Meglehet, eltöprengett ezen kicsit, viszont Jarin ismételten felé fordította sötét szempárárt, mély hangjával ezen szavakat mormolta:
- Ha jól látom, te is Dorne-ból való vagy cimbora. Mi a neved, kit szolgálsz?

Égnek meresztett mancsokkal indult az ínycsiklandozó illat forrása felé. Nem tudhatta mi fog történni ezért igyekezett mindenre fölkészülni lelkiekben. A madárka zokszó nélkül hátba lőhette volna vagy esetleg a kardosok fejét vehették volna. Ez egy kézen fekvő lehetőség mert így minden gond nélkül kizsebelhették volna. Vagy egy perce haláli csöndet a szép arcú törte szilánkokra ezzel együtt bizonyságot adott arról nem közönséges banditákkal van dolga. Igyekezett meggyőzni a társait miszerint egy egy út menti haramia csapot le rájuk. Maguk között elkezdtek azon vitatkozni, hogy a jövevény ellenség-e vagy sem. A nyilas váltig állította, hogy egyedül jött különben már mind alulról szagolná az ibolyát. Jorg nem bírta befogni locska száját és kissé kiegészítette a táborozok állításait.
- Az, hogy egyedül lennék nem teljesen helytálló. Meglehetnek akár százan is a szúnyogok amik erre kergettek. – majd mikor befejezte a marháskodást megeresztett egy széles mosolyt.
Vidámsága értetlenségbe csapott át mikor hirtelen a bizalmatlanság szívélyességbe csapott át. Még a vállát is megcsapkodták és a tűzhelyhez invitálták mintha csak régi cimborák lettek volna. Megtudta, hogy egyikük egy hadnagy ami és ő vezeti ezt a díszes kompániát. Mindegyik társáról akadt valami megjegyzése. Mindig akiről éppen szó volt Jorg enyhén felé biccentette a fejét köszönés képen. Megtudta, hogy mind a Fowler-házat szolgálják ami világossá tette miért hordanak majdnem mindannyian egyforma egyenruhát. A fiatal vándornak jobban tetszett a saját gúnyája ráadásul pénze sem volt rá ezért nem látszott rajta ő melyik házat szolgálja. Jarin azt is elmesélte, hogy egy hölgyet kísértek ám banditák támadtak rájuk és a túlerő miatt elmenekültek. Egy ostoba fajankó ki soha nem ki nem tudja mit jelent harcolni gyávának titulálhatta volna őket. Ám egy bátor hulla már senkit nem képes megvédeni. Ennél a résznél látta mindegyikük szemében a fájdalmat és csalódottságot. Semmi kétség nem maradt, hogy a táborozók nemes őszinte emberek. A kis történet még véget sem ért Jorg agya már azon járt, hogyan lehetne megmenteni a rablók karmai közül. Úgy vélte ha egy csöppnyi eszük van váltságdíjat kérnek érte és így nem eshet baja. Azonban ha csupa ostoba ragadta el először kedvét lelik benne utána pedig végeznek vele. Sajnos a tervezés soha nem tartozott az erősségei közé ráadásul nem ismerte a támadók számát sem. Egy dologban biztos volt miszerint sürgősen cselekedniük kell. Merengéséből Jarin szakította ki megkérdezvén vajon kinek a szolgálatában áll. Erre arca elfintorodott hisz azt remélte titokban maradhat a kiléte. Ám mivel megosztották vele tüzüket ételüket és történetüket is elmesélték úgy döntött ő is őszinte lesz.
- A becsületes Nevem Jorg Honorous a Marttel-ház lovagja vagyok vagy valami olyasmi. Egy ideig szolgáltam egy igazi lovagot majd a kardjával engem is felavatott. Ám mielőtt valódi lovagnak hívhatnám magamat be kell bizonyítanom, hogy tényleg méltó vagyok rá.
- Mesélj kérlek még ezekről a banditákról. És csak ennyien voltatok? A társaitok talán fogságba estek.- miközben fogatozott egy kisebb falat húsból falatozott és nem értette honnan szereztek húst.
- Jól lenne tudni mifélék és merre vannak. Kis szerencsével talán sikerül a közelükbe kerülni és elcsalni őket.
Így igyekezett mindenki tudtára hozni, hogy meglehet nem sok hasznát vehetik ám örömmel segédkezet nyújt a mentőakcióban.
/Tudom sok a volt igyekszem hanyagolni csak most nem jött össze./

A sziklák szemei

Ser Jorg Honorous, a Martell-ház lovagja úgy találta, becsületes és büszke emberek közé került, így már nem kellett kételkednie abban, hogy esetleg banditákkal vette volna körül magát. Láthatóan jól esett neki az étek, hiszen gyomra már régóta korgott valamiféle ennivaló után, ez a négy katona pedig minden feltevés nélkül megosztotta vele a sültet. Talán csupán egy kóbor lovagnak számított, ettől függetlenül a gondolatai azonnal a bajbajutott hölgy megmentésére terelődtek, ami bizonyította nemes szívét. Egyesek az ékesszóló nevükön, valamint címereiken kívül semmiféle nemességet nem örököltek személyiségükben, s a Jorghoz hasonló emberek tökéletes példái voltak annak, miszerint a becsületet nem a vér döntötte el. Mindenesetre, a társaságában lévő összes férfi meglepődött, amikor közölte velük kilétét, még Gavin szája is megilletődötten konyult vissza a helyére, habár röviddel aztán ismételten elkezdett vigyorogni.
- A Harcosra mondom...- kezdett bele Rulf, miközben az őáltala leginkább tiszteletreméltó istenséget emlegette a Hét közül, azonban nem jutott a végére, csak füttyentett egyet a sebhelyes száján, majd tovább falatozott a vacsorájából.
- Ez esetben, még egyszer a bocsánatodat kell kérnem, Ser! Ne is haragudj, de a világért sem gondoltam volna, hogy felkent lovag vagy.- mondta Jarin, ezt követően újra előmászott torkából a hiénaszerű nevetése.
- Így hát egy családot szolgálunk komá... akarom mondani, uram.- hivatkozott Bryce, majd újból rácsapott Jorg vállára, mintha ez valami jó szokásává vált volna.- Habár, a gyönyörű markolatú kardod alapján sejtettem, hogy nem egy jöttmenttel van dolgunk.- folytatta mondanivalóját, úgy látszott, az jász fiúnak valóban olyanok voltak a szemei, akár a bagolyé az éjszakában. A Martell családra felesküdött lovag eztán egy kérdést tett fel a hadnagynak, aki komor képpel a lángokba fúrta tekintetét, miközben jó erősen meghúzta a kulacsot, amely már csak félig volt a finom, édes Dorne-i vörössel.
- Lássuk csak, hányan is vágtunk neki...
- Ötven ember.- vágott közbe Gavin. A barnás bőrű vezér bőszen bólogatni kezdett.
- Való igaz. Annyian voltunk, ameddig rajtunk nem ütöttek a hegyi úton. Úgy nevezik magukat, hogy a "sziklák szemei" banda. Eddig nem jelentettek komoly veszélyt, sőt alig érkezett jelentés bárminemű tevékenységükről a kósza mendemondákon kívül, de valószínűleg csak szervezkedtek eddig. Sokan voltak... Én harcoltam a Targaryen-ek ellen, Aegon a Hódító ellen, tudom mekkora egy ütőképes csapat, és ők legalább százan-százhúszan vannak. A semmiből jöttek elő, csak pár másodperc telt el, mire nyilak repkedtek, egy azonnal eltalálta az őrségünk kapitányának torkát. A legrosszabb azonban mégsem ez. A vezérük. Warrick.- halkult el Jarin, s az édeskés bor ellenére savanyú arcot vágott.
- A mocskos féreg!- köpött egyet Rulf. Ez meglehet, furcsának tűnhetett Jorg számára, láthatóan düh ölelte körül a kompániát a név hallatára.
- Warrick egy volt közülünk valaha. Tapasztalt katona, Felhőbérc egyik legtehetségesebbjeként ismerték. Együtt nőttünk fel. Még egy napon, részegen megerőszakolt egy szüzet. Lord Fowler a Falra akarta száműzni, de mi Dorne-i emberek nem szeretjük a hideget, így Warrick kijátszotta az őrséget, s éjjel megszökött, ide a hegyekbe menekült. Senki nem hallott róla, egészen addig, még rajtaütéskor ellenünk nem vezette a banditákat. Az elcsalás beválhat, viszont kockázatos, ám ha Királysírba megyünk segítségért időt veszíthetünk... Te vagy köztünk a rangidős, Ser Jorg. Mondd hát, mit tegyünk, amikor holnap reánk hajnalodik?- érdeklődött a fekete hajú veterán. A szőke Gavin olyan biztató mosollyal várta Jorg Honorous válaszát, mintha előre tudta volna, hogy ő a jó döntést fogja meghozni.

Nagyon remélte, hogy hirtelen támadt őszinteségi rohamával nem írta alá saját halálos ítéletét. Bár mivel nem bírt olyan fölösleges képességekkel mint az írás vagy olvasása ez egy cseppet sem zavarta. Minden ember meghal egyszer csak nem mindegy hol és mikor. A szerencse ezúttal mellette állott és jószívű emberekkel hozta össze a sors. Nem értette, hogy csatákat megjárt férfiak mennyire megilletődtek egy oly picinyke szótól mint a lovag. Úgy néztek rá mintha szent lett volna és egyetlen szellentésével seregeket űzhetne el. Pedig semmiben nem különbözött tőlük legfeljebb annyiban, hogy a harcosok sokkal több tapasztalattal rendelkeztek. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Ser-nek meg uramnak szólították ettől kissé ideges lett. Mindössze egy kardal érintették meg a vállát ettől nem lesz az ember sem szent sem felsőrendű. A sasszemű megjegyzést tett a kardjára ami egy kissé behízelgőnek hatott. Az oldalán lévő kardon nem volt éppen ronda ám kiemelkedően szépnek sem lehetett nevezni. Pár pillanat múlva megértette mire gondolhatott és a hátára erősített csomagért nyúlt. Észre vette, hogy a markolat kilátszik a ruhából így hát gyorsan betakarta.
- Nyugodtan szólítsatok Jorg-nak. Most nincs időnk erre az udvariasságra. Ráadásul ezt a kardot még lovaggá válásom előtt kaptam egy nagy embertől. - ami igaz is volt mert minden gyermek számára az apát tisztelik a legjobban.
Türelmesen végighallgatta a történetet, hogyan ütöttek rajtuk a haramiák. Tisztán látszott rajtuk mennyire megvetik azt az árulót aki a banda élére állt. A majdhogynem háromszoros túlerő kissé túlzásnak tűnt ahhoz, hogy elraboljanak egy nőt. Ami arra engedett következtetni, hogy nagyon meg akarták szerezni vagyis nagy rá az esély, hogy váltságdíjat követelnek majd. Amint a történet véget ért Jorg kérték meg döntsön ugyanis ő rendelkezett a legnagyobb ranggal. Eddig nem is hitte volna, hogy ilyen nagy hatalmat kapott attól a beteges zsémbes embertől. Legszívesebben megmondta volna nekik, hogy fogalma sincs mit kéne tenni ám nem tehette. A lelkesedésük nagyon gyorsan a béka fene alá került volna ami egy csapatnál rendkívül veszélyes. Rövid utazása során megtanulta, hogy egy vezetőnek akkor is úgy kell tennie mintha ha helyzet magaslatán állna hiába halvány lila gőze sincs miről van szó.
- Ez egy igen nehéz kérdés mert ha segítségért megyünk lehet már késő lesz ám egy elhamarkodott akció is a hölgy vesztét okozhatja.
Összefonta maga előtt a kezét majd összeráncolt homlokkal gondolkozni kezdett. A feje mintha kongott volna az ürességtől és szinte semmi nem jutott az eszébe. Pár percnyi hümmögés után kimondta azt ami először az eszébe jutott.
- Az a kérdés, hogy ő Warrick mire számít. Ha váltságdíjat akart volna akkor a tűlelőkkel kellene üzennie. Más viszont nem jut az eszembe miért rohanna le valaki ekkora túlerővel. Minden bizonnyal élve van rá szüksége. Ti valamennyire ismeritek járhat most a fejében. Amondó vagyok cselekedjünk éppen ellenkezőleg ahogyan ő elvárná tőlünk és így talán meglephetjük.
Nem jutott eszébe más terv ami eléggé lehangoló egy lovagtól.
- Megpróbálkoznék közéjük férkőzni hátha szerencsével járok ás talán közéjük valónak néznek. Szerencsémre egyáltalán nem úgy nézek ki mint a Hét szent hű szívű harcosa.

A sziklák szemei

Talán a kompánia egyes tagjait egy kicsit meglepetten érte, amikor Ser Jorg Honorous arra kérte őket, ne használják neve előtt a "ser" jelzőt. Nem minden lovag fordult az egyszerű katonákhoz, sőt a legbüszkébbjei el sem tudták volna képzelni azt, hogy valamelyik emberük másképpen szólítsa meg őket. Ő azonban másnak bizonyult az átlag felszentelteknél, ez valószínűleg azért volt, mert nem születése óta nevelték azzá, amivé vált. Kiérdemelni, valamint beleszületni egy tisztségbe egészen különbözőnek bizonyult, hősünk pedig átélte az egyszerű emberek életkörülményeit is. Túl sokan nevelkedtek Westeros-ban hatalmas pompában, szolgálókkal körülvéve, kik egyebet nem tettek egész nap, csupán a finom hölgyek, vagy a keménykötésű urak akaratát kémlelték. Meglehet, Dorne-ban finomabban bántak az egyszerű emberekkel is, azonban ők is tartották az andalok szokásait, kik évezredekkel ezelőtt magukévá tették a kontinens nagy részét, s az ezredek leforgása alatt kialakultak belőlük az uralkodó házak.
- Ahogy óhajtod... Jorg.- mondta ki végül Jarin, mielőtt belekezdett volna a beszélgetésük egy új szakaszába. A nemes lelkű férfiú tervének hallatára Gavin vigyorgott, Bryce elismerően vakargatta meg borostás állát, Rulf pedig felkacagott.
- Jól van cimbora, veled megfogtuk a Hét Isten lábát, és szajha legyen az anyám, ha eleresztem még egyszer!- kiáltott fel a sebesült szájú melák, ezt követően Jorg felé legyintette kezét, melyben a kulacsát szorongatta. Úgy tűnt, a férfinak imponált hősünk bátorsága.
- Lassan aludnunk kellene, ha holnap neki akarunk kezdeni a küldetésünknek.- jegyezte meg a másodállásban éjjeli bagolyként tevékenykedő íjászfiú, a többiek pedig egyet értettek az ötletében. Amennyiben másnap elbóbiskoltak volna, valószínűleg még többet veszítettek volna az értékes időből, habár így sem túl sok állt a rendelkezésükre. Ser Jorg Honorous lassan megszokta az éj neszeit, miután a többiek is elhallgattak, a füst elűzte a szúnyogokat, a tűz ropogása viszont altatódalként hatott, a heve kellemesen melengette a lovag arcát, hiszen az ilyen vidékeken eléggé le tudott hűlni a levegő, persze ettől függetlenül még nem fagytak volna meg tűz nélkül sem. Jarin bámulta még a lángokat, mintha ott látta volna benne Warrickot, a banditák vezérét, a tehetséges férfit, valamint az erőszakolót egyben. Talán Jorg is megpróbálta elképzelni, vajon milyen fickó is lehetett ez a bandavezér, de joggal keríthette a hatalmába az érzés, miszerint hamarosan saját bőrén tapasztalja majd meg.

A hajnal első fényei nem engedték az öt férfinak, hogy tovább aludjanak a kelleténél, késként hatolt át szemhéjukon a fény, mintha az eget betöltő Napkorong csakis rájuk koncentrált volna, egyengette volna útjukat. Mire Jorg is kinyitotta a szemeit, a többiek éppen a csapodárul felállított táborhelyüket próbálták meg összeszedni, a tűzhelyet gallyakkal fedték le, miután homokkal beszórták a hamus talajt, nehogy valaki a nyomukra bukkanjon a közeljövőben. Reggel a táj még magával ragadóbb volt, mint alkonyatkor. Gavin jobbját nyújtotta Jorg irányába, aztán ezek a szavak hagyták el száját a fetrengő egyén irányába:
- Inkább kelj fel barátom, mielőtt még Bryce a képedbe önt egy kis vizet!
Erre a javaslatra az íjász odafordította tekintetét, habár addig ügyet sem vetett a dolgokra:
- A fene essen beléd aranyhaj, elrontottad a mókámat! Hehe!
- Ha elég ügyesek leszünk, akkor talán a nap végére el is érhetjük a banditatábort, mivel már egyszer jártunk arra, ezért könnyebben fogunk tájékozódni visszafelé. Sajnos, azt nem tudhatjuk pontosan, meddig őrzik a hegyeket, ezért legyünk nagyon óvatosak! Igazán kellemetlen lenne, amennyiben elhullanánk Lady Fowler kiszabadítási kísérlete előtt.- tanácsolta Jarin, miközben megigazította övén himbálózó pengéjét. A Vörös Hegyek ormai tárt karokkal várták őket, nekivágtak a borotvaéles sziklák, valamint a szakadékok veszélyes útvesztőinek.

Az ifjú vitézt kissé megzavarta a harcban edzett férfiak értettlen tekintete. Egyikőjük sem találkozott ilyen viselkedésű lovaggal. Már-már attól tartott, hogy hazugnak kiáltják ki majd szépen lefejezik. Bizonyára mások nem ily közvetlenül társalgott velük. Azonban se kedve-se ideje nem volt az ilyesmi formaságokra. Az édesanyja persze beleverte a fejébe az illemet ám hiába lett magas rangú lelke mélyén még mindig egy kovács fia maradt. Mikor Jarin nagy nehezen elhagyta a Ser megnevezést alig halhatóan sóhajtott egyet örömében. Ezután végighallgatta a rajtaütés folyamatát majd kifejtette az ő ötletét. Nem volt egy elsőrangú mentési akció ám még a kevés is több a semminél. A kis csapat ismételten meglepte a mi kis lovagunkat mert egyetlen rosszalló megjegyzést sem halott. Először arra gondolt, hogy nem merték hangosan kimondani a véleményüket, de az arcuk másról árulkodott. Leginkább a nagy darab Rulf-nak tetszett a terv mert hangosan és őszintén felkacagott amibe még Jorg lába is beleremegett. Bizonyára a sebhelyes nagyon tetszett a terv hisz már nem egyszer emlegette az Isteneket. Ezzel egy nagyon fontos dolgot árult el a kicsinyke szakaszról ami nem más mind mindegyiküknek halál vágyuk van. Ezen nem sokáig tudott agyalni ugyanis a sasszemű elküldte a bandát aludni. Ezt csak helyeselni tudta ugyanis amint a pihenés szóba került Jorg akkorát ásított, hogy belereccsent az álla. Jorg leheveredett a tűz közelébe ám ügyelt nehogy egy kóbor szikra begyújtsa a ruháját. Pár percig a lángocskák kecses táncát figyelte és élvezte ahogyan a meleg cirógatta fehér orcáját. Miközben ő lustán fetrengett a többiek is elhelyezkedtek ki-ki a maga vackában ám egy dologban mindnyájan megegyeztek. A kezük rásimult fegyverükre így vészhelyzet esetén azonnal akcióba léphettek. Bryce az egyetlen aki ébren maradt, hogy őrt állhasson. Nagy valószínűséggel váltották egymást bár azt Jorg nem tudhatta biztosan. Hozzá hasonlóan Jarin is a világító lángokban gyönyörködött. Nem tudta kit láthatott eme természeti tüneményben ám nem igazán foglalkoztatta a kérdés. Álmában több tucat bűzlő szájú bandita zárta körül. Akármerre nézett mindenfelé gyilkos tekintetű haramiákat látott. Nem egyszer harcolt többszörös túlerővel ám ekkoráról még csak a mesében halott. Karja megremegett a kezében és lassan hátrálni kezdett miközben újdonsült harcostársait kereste. Nagy sajnálatára egyiküket sem látta így kellett megküzdenie az egész sereggel. Egyikük megunta a várakozást így kardot rántva a fiatal legényre támadt. Még idejében észbe kapva elhárította a csapást miközben folyamatosan hátrált. Mindegy egyes csapásnál érezte, hogy a keze egyre jobban fáradt. Pár perc elteltével már alig bírta kezében tartani a kardot és hangos zihálással vette a levegőt. Szíve egyre hangosabban kalapált a félelemtől.
- Mit művelsz te szerencsétlen? Gyáva módjára meghunyászkodsz, vagy vakmerő sárkány módjára lemészárolód ezeket a senkiháziakat.
Eme égi hang hallatán megszorította a markolatot majd egy mozdulattal leszelte a csavargó fejét. Mindent beterített a friss vér amitől szívébe visszatért a bátorság. Eszét vesztve bevetette magát a tömegbe és csapkodva szeletelte az ellent. Némelyik belé vágta pengéjét ám ő ezzel nem törődé tovább kaszabolt. Sajnos a kard teljesen átvette az irányítást a teste felett aminek következményeképpen szíven szúrták. Ebben a pillanatban magához tért és gyorsan felült. Mikor látta, hogy minden rendben visszafeküdt ám nem tudott visszaaludni. Szemét akkor nyitotta ki ismét mikor figyelmeztetést kapott a vicces ébresztőről. Mosolyogva felállt majd kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. Nem is bánkódott volna a tréfa miatt sőt így bizton állíthatta nem kívülállóként tekintenek rá. Félrevonult az egyik bokorba miközben fütyörészés és csobogás mellett könnyített magán. Bizonyára az ízletes hús mehetett az agyára ugyanis bármikor rátámadhatott volna védtelen testére egy ellenfél vagy egy fenevad. Jarin mondókájára Jorgnak egy kis mosoly jelent meg az arcán.
- Szép is lenne. A mentőcsapatot lemészárolják mentés közben így ők is mentésre szorulnak.
Többiekkel ellentétben minden holmiját magán tartotta így se perc alatt elkészült.
Szép lassan nekiiramodott a többieknek eme nem mindennapi útnak közben azon morfondírozott, hogyan győzhetnék le ezt az irgalmatlan nagy túlerőt.

Jorgot szólította a természet, ezért a többiek természetesen készséggel vártak rá, ameddig el nem végezte a dolgát. Eközben Bryce végig árgus szemekkel kémlelte a sziklák ormait, mintha egy perc nyugodalma sem lett volna. Erős markai szorosan ráfeszültek a hosszú íjra, mellyel nem is olyan régen még hősünket fenyegette. Amikor a lovag egy tréfás megjegyzést tett, mindannyiuknak mosoly húzódott a szájára, ami csupán az aranyszőke Gavinen nem látszott, elvégre ő amúgy is vadalmaként vigyorgott folytonosan.
- Attól tartok, ha lemészárolnak minket, már hiába lesz minden mentőakció.- fejezte ki magát Jarin, ezt követően nekivágtak a Vörös Hegyeknek. A legelső megpróbáltatást egy hegyi járat jelentette, amely nagyjából fél méter széles volt, s az egyik oldalán lefelé a tátongó szakadék próbálta bekebelezni az utazókat, még a másik oldalán a hatalmas hegygerinc húzódott, az pedig alig adott valamiféle támpontot, csak néhány kisebb mélyedésbe lehetett kapaszkodni, amelyeket a szellő, vagy a viharokból származó esővíz koptatott bele a monumentális kőtornyosulásba. A szél volt a másik ellenség. Mivel erősen süvített, ezért nagyon óvatosan kellett megtenniük minden egyes lépést. Nagyjából dél körül járhatott, amikor még mindig ezen a szűk ösvényes lépdeltek, Jorg Honorous pedig észrevehette, ahogyan az előtte manőverező Rulfot kiverte a víz, néhány másodpercre megfagyott a vér az ereiben, nekisimult háttal a hegyoldalnak, majd lihegve bámulta a mélységet. Jorgnak biztató szavakat kellett kántálnia, aminek következtében a melák férfi újból erőt vett magán, aztán tovább eredt a járaton. Ezt a problémát sikerült orvosolniuk, de amint átértek az ösvényen, egy roskadt függőhíd várta őket. A rajta lévő deszkák már korhadásnak indultak, feketén lebegtek a kötélen, mely már így is mállásnak indult. A kompánia egy pillanatra megtorpant, mielőtt bármelyikük is rátette volna a lábát az első fokra.
- Át kell kelnünk fiúk! Ez az egyetlen út, ami kitérőként szolgál.- hangzott Bryce szava, ezután rá is taposott a legelső deszkára, s játszi könnyedséggel haladt előre, mit sem törődve a halálos veszéllyel, ami egy köpésre terült el alatta. A többieknek sem igen akadt más választása, megfontoltabban ugyan, de az íjász fiú után kezdtek lépkedni. Ha Jorg jobban lenézett, maga alatt borotvaéles sziklák kiemelkedését láthatta, valamint néhány szerencsétlen csontjait, akik valószínűleg bizonyos indokokból nem jutottak át a túloldalra. A kompánia feje fölött egy keselyű keringett, pár percenként ocsmány kurjantást hallatott a madarak nyelvén, s nem sokkal később két másik dögevő is csatlakozott hozzá.
- Éhesek. Úgy hiszik, belőlünk lesz ma a lakomájuk.- szólalt meg Gavin nyugodt hangon.
- A hét pokolba veled, talán tudsz madárnyelven?- érdeklődött feszülten Jarin.
- Ők a sivatag szülöttei, ahogyan én is. - jelentette ki a jóképű ifjú, nem mintha bármelyikük ereiben nem a Dorne-i emberek vére csörgedezett volna. A büszke andaloké, akik visszaverték a sárkányokat, akik évekig küzdöttek a szabadságért elkeseredetten, mégis megtöretlenül.
- Te mit gondolsz erről Jorg?- kérdezte selymes hangon Gavin a hősünket, láthatóan élénk érdeklődést mutatott iránta, valószínűleg ki szerette volna ismeri újdonsült útitársa személyiségét. Mikor a lovag és három másik cimborája még csak a híd kétharmadánál járt, Bryce már homok födte sziklákon ugrált, megpróbálva feltérképezni az előttük elterülő terepet. Végül mindannyian épségben jutottak túl a rozoga hídon, azután haladhattak tovább a banditák táborának irányába.
- Ez a terep ismerős.- közölte Jarin, és hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy a keselyűk eltűntek felőlük, minden gyanúsan csendes lett.
- Ott!- ordította Bryce, majd azonnal nyílvesszőt indított az egyik bokor felé, ami mögül egy turbános ember halálsikolya hallatszott, mielőtt kilehelte volna a lelkét. Az útonálló azonban nem volt egyedül, mivel a kőbuckák mögül kilenc ember rontott elő, pillanatokkal később egy lovas is. Jorggal szemben egy szekercét szorongató, rohadó és hiányos fogazattal rendelkező férfi termett. A szeméből gyűlölet áradt, valamint az elborult elme homálya burkolózott íriszeire. Vadul csapkodni kezdett a kóbor lovag felé, habár ütéseiben nem volt rendszer, sem pedig bármiféle technika. Olybá tűnik, ebből a helyzetből csakis harccal keveredhetnek ki a Fowler katonák, Jorg Honorous-szal az oldalukon.

// Tiszta és reális küzdelmet szeretnék olvasni, nyugodtan levághatod egy-kettőjüket, viszont maradjunk az ésszerűség keretein belül! //

Jorg viccétől egyedül a szépséges Gavin nem mosolyodott el. Arra számított, hogy idiótának titulálják vagy esetleg kap egy nyaklevest ám sikerre nem is gondolt. Miután mindenki összepakolta a kis petyerkáját végre elindulhattak hercegnőt menteni. Különös módon a történeteket hallgatva sokkal könnyebnek hangzik a hegyek való átkelés. Azzal nyugtatta magát Jorg, hogy a helyzet árnyas oldalát kell nézni. Igaz a halálos tátongó mélységtől egy alig fél méteres párkány szerűség választotta őket el ám legalább az eső nem esett. Nedves talajon sokkal könnyebben meg lehet csúszni és már a földszinten is találja magát az ember. Hogy mégse unatkozzanak az út során fújt a szél, de úgy isten igazából. Úgy lapultak a hegy oldalához akárcsak legkedvesebb szeretőjükhöz. Bár minden perc számított azért ők megfontoltan lépésenként araszoltak. Egyikük sem kiabált a másikkal, hogy gyorsítson mindenki szépen várt a sorára. Jorg előtt a hatalmas termetű Rulf totyogott méghozzá csiga tempóban. Ahogyan ott békésen ballagtak a hűs szelőbben egyszer csak mit ad isten ennek a nagy meláknak földbe gyökeredzett a lábba. Úgy izzadt akár egy szépséges hölgy a vörös lámpás negyedben és teljesen lemerevedett. Jorg várt egy percig remélve, hogy az óriás magához tér. Mikor nyilvánvalóvá volt miszerint az útzárlat tartósnak bizonyul tenni kellett valamit. 
- Rulf nem éppen ez a legmegfelelőbb hej a pihenésre.
Sajnos ezzel nem ért el semmit a férfi arcán még mindig rettegés vert tanyát.
- Nem kell kapkodnod csak szép lassan ráérünk. Tedd egyik lábadat a másik után szép lassan. A banditákat nem fogja senki lemészárolni helyetted. Szóval minden megvár.
Erre ez a nagy gyerek végre megindult ám sokkal lassabban mint előtte viszont a dicső lovagot egy cseppet sem zavarta. Az ösvény végén egy csodálatos híd fogatta őket. Igaz, hogy kicsikét imbolygott és jó pár deszkája törött volt vagy korhadt ám a megviselt híd is több a semminél. A sasszemű igyekezett lelket verni a társaságba majd elsőként elindult. Jorg eléggé félt ezért minél előbb ezért elindult előre majd egy mázsás súly nehezedett a vállára. Hátranézve a sebhelyes arcú látta amint hatalmas mancsát ráhelyezte.
- Áj meg kölyök! Ez a nyavalyás híd nem bír ki két embert.
Jorg bólintott majd türelmesen várt a sorára. Szeretett volna végigszaladni az egészen ám a háta mögül más tanácsokat kapott.
- Szép lassan haladj!
- Ne ilyen lassan!
- Ne nézz le!
Sajnos ő csak egy sebességgel tudott közlekedni miközben a kötelet tartó kezét figyelte.
- Kapaszkodj ne hogy lees!
- Ne szorítsd túl erősen mert leszakad a híd!
Egy örökkévalóságig tartott mire áttért ám végül sikerrel járt. Egy kőre leülve bevárta a többieket. Bryce viszont pihengetés helyet körbekémelte a területet és felkészült egy esetleges rajtaütésre. Köszöntésünkre egy nagy madár kezdett körözni a fejünk felett és olyan hangon rikácsolt mintha éppen kínoznák. Kis eszmecsere után megkérdezték mi a véleménye lovag úrnak azokról a szárnyas lényekről.
- Szerintem szólni kéne nekik, hogy mi még élünk szóval odébb lesz az az ebéd.
Sajnos ez rájuk is érvényes volt mert be kellett hozniuk az elvesztegetett időt. Végre teljesült mindannyiuk álma vagyis nem kellett attól tartani, hogy egy hatalmas szakadék mélyén találják magukat. Szinte üdítőleg hatott Jorgra a haramiák támadása. Az elsőt Sasszemű lőtte ki a bokorból mire társai azonnal támadásba kezdtek. Egy jelentéktelen számú harci egység rontott rájuk üvöltözve. Jorgot egy szekercés nézte ki magának ki társaihoz hasonlóan dühös kiáltással támadott. Oly annyira elvakult a gyűlölettől, hogy biztos nem hallotta volna meg a mondókáját ezért egyből rövid kardjáért nyúlt, majd egy határozott mozdulattal előrántotta. A támadó egy fejre mért csapással indított amit kardjával igyekezett hárítani. A szekerce túl nagy lendülettel közeledett felé így csak eltéríteni tudta és nem megállítani. Jobb keze kissé megfájdult a hatalmas erőtől és vak gyűlölettől ám nem hagyta magát. A lovag egy mellkas magasságban szúrt ám ellenfele hárította majd ellentámadásba kezdett. Hirtelen bal felől egy cingár tűnt fel késel a kezében, hogy a srácra vethesse magát. Egy könnyed pördüléssel kitért az aljas támadás elől ám a kövekkel megszórt talaj végett elvesztette az egyensúlyát. Hátrafelé dőlve szinte ösztönösen megragadta az első stabil tárgyat. Így esett hanyatt kezében a férfi ruhájával a kezében. Fegyvereiket elveszítve feküdtek egymáson. Az idegen hatalmas öklével püfölte az ifjú arcát majd fojtogatni kezdte. A nemes vitéz arca már vörösödött szemei pedig kiugrani készültek. Szíve egyre hevesebben vert és a pánik kezdett úrrá lenni rajta. Szabad kezével kardja után tapogatott ám sajnos nem érte el a sors mégis kegyeibe fogadta. Pengéje helyett egy kisebb követ kaparintott meg amivel minden csepp erejét beleadva fejbe verte a rablót. Addig csapkodta míg annak betörött koponyájából elvetemült agyának darabkái potyogtak ki. Torka éget akár a tábortűz és elég nehezen ám végre kapott némi levegőt. A rajta heverő immár döglött ember teste remegni kezdett mert elvakult társa döfködte. Nyilván a kiáramló vér és a kritikus lelki állapota miatt nem tudta megalapítani hol kezdődik az ellenség. Jorg a követ elhajítva nyert magának annyi erőt, hogy gyorsan ledobja magáról a hullát és feltápászkodjon. Az előbbi kis közjáték sokat kivett belőle és a feje is még kóválygott kissé. A többiektől nem várhatott segítséget mert mindannyian el voltak foglalva. Háta mögé nyúlva megragadta kardját majd maga elé tartotta. Szemeiben a fáradságot elszántság váltotta fel. Könnyed mozdulattal lerázta a leplet így megmutatkozott végre a Sárkány kard. Akkor nem igazán lehetett megmondani ki melyik oldalon áll. Ugyanaz az izzó gyűlölet lángolt a szemében mint annak ki szekercével rohant feléje. Magasra emelte kardját majd egy határozott mozdulattal levágta a bökőt tartó karját. A penge oly könnyedén vágott át a csontot mint forró kés a vajat. A kard hatásának és kovács múltjának köszönthetően egyáltalán nem zavart a fegyver súlya. Egy mozdulattal akarta lefejezni ám ehelyett annak életlen résszel csapta fejen. A visítozó úgy rogyott össze mint egy zsák trágya így vele már nem kellett foglalkoznia. Megeresztett egy vadállatias bömbölést majd belevetette magát a küzdelembe. A társairól teljesen megfeledkezett csak azzal foglalkozott, hogy mindenkivel végezzen.

A sziklák szemei

Jorg hősiesen küzdött, s kettőt a barbár rablók közül hatástalanított is, azután ismételten nekilátott aprítani az ellenfeleit. A többi harcos sem maradt rest, Gavinnek egy csatacsillaggal felszerelt őrült jutott, aki szintén nem értett semmit a harcmodorhoz, csupán a feje felett lengette az óriási zúzófegyvert, valamint eszeveszett kiáltásokkal próbálta megrémíteni a szőke hajú pikást. A férfi azonban nem rettent meg a banditától, hanem rogyasztott lábakkal felvett egy harci pozíciót, majd várta a támadója cselekedetét. A bandita előre is rontott, viszont Gavinnek előnye volt vele szemben, hiszen ő távolabbról meg tudta fékezni ellenfeleit, hála a hosszú dárdájának. Mielőtt még másfél méterre került volna tőle a férfi, szúrt egyet, s a háromszögben végződő acélheggyel oldalra taszította a buzogányfejet, azután pördült egyet a tengelye körül, s az eszközének fából készült, tompa végével úgy tarkón suhintotta a rablót, hogy az a porba hullott arccal. Szívós fickónak tűnt, ezért másodpercekkel később ismét lábra állt, még dühösebben rontott volna neki a szép arcú ifjúnak, ám ő egy határozott szúrással átdöfte a megháborodott ellenség torkát. Amikor a lándzsa hegye távozott a tátongó sebből, abból vörös vér spriccelt elő, a bandita holtan rogyott össze. Bryce az íjával próbált érvényesülni, ezért hátrébb maradt egy kicsivel a többiektől, majd egy jól koordinált lövéssel el is találta az egyik embert, akinek a bordái közé fúródott a nyílvessző. Nem halt meg, noha elkeseredett ordításokat hallatott, szenvedve vonszolta magát távolabb a csetepatétól. A következő férfinél azonban pajzs volt, s hiába bizonyult Bryce kiváló íjásznak, két nyílvesszejét is elpazarolta, ugyanis a fából készült, kerek védelmi eszköz deszkái közé szorította a nyílhegyeket. Egy szablya villant meg a pajzs mögül, és Bryce felé közeledett, de ő az íját maga fölé emelte, amivel ugyan hárította a csapást, csakhogy hosszútávú fegyvere kettétört. Bryce kihasználta a sebességét, villámgyorsan a fickómellé lépett, majd kicsavarta a kezéből a pengét, amivel utána hátba szúrta. Elvette tőle a pajzsot is, mivel ő nem volt közelharcos, ezért szerencsétlenül próbált életben maradni a következő ellenfelével szemben. Rulf jobban boldogult a közelharcban, elvégre nagydarabnak számított, így eléggé megrémítette a felé közeledőket. Egyszerre két ellenféllel hadakozott, mindkettejük felé jól koordinált, hatalmas erőfeszítéseket követelő csapásokat adott le, azok pedig minden csapásnál jobban berezeltek. Egymásra pillantgattak tanácstalan arccal, mialatt a félszemű folytatta zaklatásukat a kardjával. Hasztalan volt minden próbálkozásuk ellene, talán csak egy tapasztalt lovag tudott volna kezdeni vele valamit, de a technika nélkül harcoló barbárok semmiképpen. Jarint az a rabló akarta hatástalanítani, aki a lovon ült. Jarin nem szórakozott sokat, megmarkolta kardját, majd egy jól célzott hajítással a lovas szívébe hajította a pengét, aki még fel sem fogott semmit az eseményekből, de már halott volt. Mielőtt a hátas állat pánikba esett volna, Jarin felpattant az élettelen bandita mögé, majd fegyverét kirántotta annak testéből, lelökte a döglött hústornyot a porba.
- Jarin! Vidd Jorgot, és vágtassatok Felhőbércbe segítségért!- kiáltotta Rulf, miközben kettőbe hasította egyik támadóját.
- Nem hagyhatlak itt benneteket!- ellenkezett a sötét hajú katona, viszont ekkor Gavin is odakiáltott:
- Induljatok!
Jarin a még mindig küzdő Jorg Honorus felé kezdett vágtatni, majd jobbját lenyújtva próbálta felsegíteni a lovagot a lóra, mielőtt azonban elérte volna a Martell-házat szolgáló ifjút, egy nyílvessző fúrta át a tenyerét. Ő felkiáltott, az ijedt hátasállat pedig elvágtatott vele. A domb tetejéről vagy tizenöt íjász lépett elő, akik mind a négy életben maradt cimborára szegezték íjaikat.
- Már hiányoltalak benneteket fiúk. Úgy látom, új barátot szereztetek. Kár, hogy Jarin elmenekült, legközelebb majd jobban célzok.- jelentette ki a vezetőjük, aki kétség kívül Warrick volt.
- Adjátok át a fegyvereiteket, és akkor épségben eljuthattok a táborig!- szólította fel a társaságot a bandavezér, látszólag nem kínálkozott más választás.

Jorg feje zúgott a dühös öklök csapásától ám jól tudta nincs még itt a pihenő ideje. Egyrészt az ellenfél azon nyomban végzett volna vele amint védtelennek mutatja magát. Másfelől pedig nem hagyhatta cserben újdonsült társait sem. Kedvesek voltak vele megosztották a tüzüket és ételük pedig nem is ismerték. Ilyen helyzetben az a minimum, hogy mindent beleadva harcol egészen a győzelemig vagy a halálig. Harci hévtől felhevülten elkezdte keresni legújabb áldozatát. Pillanatok később meg is találta a megfelelő delikvenst. Ő a többiekkel ellentétben használta az eszét és hangos üvöltözés helyett csendben meglapult. Rövid késével gyors ám halk léptekkel közeledett Bryce felé azzal a céllal, hogy orvul legyilkolja. Üvöltözést abbahagyva egy rinocérosz kecsességével rohant keresztül a harcoló tömegen. Nem avatkozott bele mások csatáiba csakis saját prédájára tudott gondolni. Pár pillanattal később üstökösként csapódott a settenkedő haramia oldalába. Az ütközés hatására mindketten a földre borultak és elvesztették a fegyverüket. Nem tehettek mást ököllel intézték el eme vitás nézeteltérésüket. Jorg egy jobb egyenessel képen akarta törölni a férfi ám az ügyesen kitért és erősen beleöklözött a bordáiba. A fájdalmában fölszisszenő lovag tett egy lépést hátra majd maga elé emelte karjait, hogy védve legyen. Ekkor ismerős kiáltozás ütötte meg a fülét. Társai valami olyasmit hablatyoltak, hogy el kell őt vinni segítségért. Hallgatózás közben egy picit leengedte a védelmét amit ellenfele ki is használt. Jobb öklével egy hatalmasat bevágott Jorg állkapcsába amitől az hátra tántorodott pár lépést.
- Hogy a bőr hűljön a nyakadra. - káromkodott rosszkedvűen a vitéz miközben kikopott egy fogat a szájából.
Ellenfele kaján örömmel nézte végig ahogy szájából kiröpült egy fogdarab és intett neki, hogy menjen közelebb. A Martel-ház bajnoka eleget is tett a kérésnek bal lábával előre lépett majd jobbal egy hatalmasat belerúgott a bandita ágyékába. Kiguvadt szemekkel a sérült testrészéhez kapott majd nagy puffanással eldőlt.
- Na van még kedved keménykedni te szemétláda!- üvöltött a földön fekvőre majd némi véres nyállal leköpte. Arra az esetre ha a hetvenkedő folytatni szeretné a csatát az ifjú kétszer jól erősen fejbentartás ezzel is csökkentette az ellenfelek számát. Kardját fölvéve a földről vette észre, hogy Jarin lovon ülve vágtat felé. Bizonyára el akarta vinni, hogy együtt menjenek segítségért. Jorg éppen inteni akart, hogy ő nem megy sehova mikor hirtelen megállt az idő. Szinte csiga lassúságúnak tűnt amint a képzett katona feléje nyújtja a kezét és azt keresztül lövi egy nyílvessző. A megijedt ló nyerítése megtörte ezt a varázst és minden a maga tempójában haladt tovább. A rémült állat megbokrosodhatott mert nyerítve nekiiramodott majd egy szempillantás alatt ködé vált. A közelben több mint egy tucat íjjász jelent meg halálos fegyverüket a megmentőkre szegezve. Egy karakteres arcú férfi ragadta magához a szót amiből rögtön kiderült ő a vezér. Jorg zúgó feje ellenére hamar kitalálta, hogy ő az az áruló katona aki saját társait mészároltatta le. Csak az a tízen öt kellemetlenség választotta el őt attól, hogy rávesse magát a férfira. Végignézett a többieken szemével kérdezve mit tévők legyenek. Szíve még mindig egy sárkány dühével volt tele így nem tudott tisztán gondolkodni. Azt olvasta ki, hogy adják meg magukat ezért így is tett. Kardját a földbe szúrta majd hátra lépett. A feje ismételten zúgni kezdett a fájdalomtól és kissé szédült is. Most végre láthatták milyen egy hős lovagban bíztak. Az első megpróbáltatásnál megadta magát még mielőtt az igazi csata elkezdődött volna. Nem türközött csak hagyta, hogy majd bekísérjék a táborukba. Nem tudta, hogy jól olvasott-e a jelekből ám abban biztos volt most mindenki nagyot csalódott benne.
- Azért elmondanád nekünk Warock honnan tudtad, hogy meg fognak támadni és nem rohannak segítségért?
Hangja kissé gúnyosan csenget épp ahogyan tervezte. Normál esetben nem tudhatta mire készülnek mert nincs az az eszement aki száz embernek megy neki néggyel. Normális őrségnél nem lenne ekkora sereg csak akkor ha számítanak a rajtaütésre. Vagy a táboruk nagyon közel lehetett vagy a kis csapat is ugyanerre készült és innen tudta előre kiszámítani a lépésüket. Esetleg ugyanúgy kiötlötte minta tejfejes szájú lovag. Hiába törte az agyát nem változtatott a tényen miszerint fogoly lett belőlük és talán nem érik meg a reggelt.