Varamyr kontra Jorg

Jorg-ról el lehetett mondani, hogy nem tud bánni az úri-hölgyekkel és, hogy nem tartja sokra saját magát. Egy dologgal azonban egyáltalán nem lehet megvádolni. Mégpedig azzal, hogy tökéletes tájékozódó képessége van. Egy virágos kert kellős közepén is képes lenne órákon keresztül bambán bolyongani amíg éhen nem hal. Így jutott el ebbe a rendkívül fenséges és kimondottan idegen erdőbe. Leülve az egyik fa korsónyi gyökerére csodálkozott a Farkaserdő szépségében. A fák szinte az égig nyúltak teljesen eltakarva a felhős eget. A talajt gyökerek és kisebb nagyobb sziklák tarkították. Szerencs, hogy gyalog érkezett mert egy ló már rég kitörte volna a lábát ezen az egyenletlen területen. Ahogyan ott csodálkozott az egyik fa mögül egy vadmacska ugrott elő. Kinézetre egy átlagos házi kandúrnak mutatkozott kivéve, hogy némileg nagyobbnak tűnt és vad tekintettel rendelkezett. Az állat kimutatta hegyes fogait és a pihengető lovagra vetette magát. Az egy gyors mozdulattal talpra ugrott így csak egy kisebb karcolás érte a lábát. Jorg nem tudhatta, hogy ennek az éhező fenevadnak a területére hatolt be és ezért támadta őt meg. Ahhoz viszont kétség sem fért, hogy csak az egyikük maradhat életben. Kardja éles késként vágta át az erdő csöndjét. Magasra emelt pengével várta a legújabb támadást. Feszülten egymás szemébe meredve vártak a következő összecsapásra. Mintha csak az égiek is erre az összecsapásra lettek volna kíváncsiak, egy méretes ágdarab magasból aláhullott és nagy puffanással ért földet. Erre egymásnak ugrottak és egyetlen csapással véget is ért. Ott feküdt az mozdulatlan testtel a vad mellette pedig a még mindig vicsorgó feje. Jól tudta mit kell csinálnia ilyen helyzetben így hát munkához is látott. Talált néhány száraz ágat amiket kardjával kisebb darabokra hasított majd máglyává formázta. Némi száraz zuzmóval és pár kővel fél órányi kemény munka árán tűzet csiholt azzal meggyújtotta a máglyát. Kardjával amennyire sikerült megnyúzta a bestiát ám így is rendkívül büdösnek bizonyult. Némi sütögetés után végre elkészült az ebéd. Az illata beterítette az egész erdőt ám különös módon egy vadállat sem támadt rá. Evés közben kissé fanyalgott a só hiánya miatt ám azért is megette a felét. Jóllakottan leült az egyik nagyobb gyökérre majd kulacsát telepakolta hóval és várta, hogy a tűznél felmelegedjen. A fehér hótakaró csak még fenségesebbé tette az amúgy is csodálatos erdőt.
- Kipihenem magamat majd holnap ismét útra kelek. Csak akad egy falú ahol a Martel-ház dicső lovagját útba igazítják. - utolsó megjegyzésére nevetni támadt kedve.
Egy kezes kardját maga mellé rakva melengette elgémberedett ujjait.

A Farkaserdő csendjében egy kis csapat vadember vonult Deres irányába. Az alig tíz emberből álló csapat élén Varamyr lovagolt. A csapat Deres kikémlelésére indult, az Árnyéktorony mellett, a koponyák hídjánál kelt át a Falon. Az erdő csendjében lassan, óvatosan lovagoltak kistestű lovaikon. Az avart kövek borítják így minden lépés a ló halálát okozhatja. A levegő hideg volt, a hó lassan szállingózott, de nem borította a tájat. Az esti szürkületben a csapat a táborverésre készült. A göcsörtös kérgű fák közül Varamyr mellé lépett az árnyékmacskája, hangtalanul, mint mindig.
Az állat halk morgással jelezte, hogy idegen van a közelben. Nem telt bele sok idő, és Varamyr meglátta a kis tábortűz sugarát. Egy vékony patakocska mellett egy kis tábor volt, ott égett a tűz.
A vadak csendesen leszálltak lovaikról és fegyvereikkel a kezükben osontak előre. Varamyr két embert hagyott hátra a lovak őrzésére. A szürkületben látta, hogy egy egyszerű ember ül a tűz mellett. - Ez a paraszt elárulhat minket Deres Starkjainak, ha életben hagyjuk. - gondolta, miközben lassan óvatoskodott előre emberei között.
A patakon átérve már a táborban voltak, mikor az egyik ember lába alatt megcsikordult egy kő. Az idegen felkapta a fejét, és észrevette a szürkületben mozgó árnyakat és fegyvereiket. Két vadember a férfire rontott, aki kardját markolva ült a tűz mellet, így gyorsan reagált. Mire a két ember az idegenhez ért, már halott volt. Varamyr meglátta a szépen munkált acélkardot, és a férfi nap barnította bőrét. - Egy Dorne-i! - ismerte fel az idegen, mivel hallotta a Dorne-i emberekről szóló énekeket.
- Félre! Ő az enyém! - kiáltotta, mire az emberei kört alkottak a kardot tartó harcos körül. Varamyr kardjával és tőrével a kezében előre lépett. Az árnyékmacska is belépett a körbe, hogy gazdája segítségére legyen. A vadak hangosan bíztatni kezdték vezérüket, aki a kivont kardú Dorne-i felé indult, a két halottól tarkított csatatéren.

A hideg ellenére a tűz melegétől és a teli hastól jól érezte magát. Igaz a kemény gyökét miatt már alig érezte a fenekét ám nem zavarta egy kis kellemetlenség. Úgy érezte a szeme egyre jobban elnehezedik és már majdnem engedett a késztetésnek mikor zajt halott. Jól tudta, hogy egy erdőben különféle zörejek fordulhatnak elő. Ám ez nem hasonlított sem egy rémült nyuszika léptére sem egy lehulló faághoz. A nem túl távoli csizma csikorgás azon nyomban kikergette szeméből az álmot. Két évnyi kalandozás során megtanulta, hogy szemfülesnek áll a világ. Fegyverét megragadva gyorsan felállt háttal a tűznek. Igaz semmiféle védelmet nem nyújtott számára a hátsó szándékkal szemben ám talált jobbat. Először két morcos arcú úriember zárta közre akik valószínűleg nem fáradt vándorok lehettek. Ruházatuk és fegyverzetükből kiindulva úgy vélte vademberek csaptak le rá. Halvány mosoly jelent meg az arcán mikor megértette mennyire egyenlőtlen a küzdelem. Sajnálatos módon nem adhatott előnyt a banditáknak mert még nem akart elpatkolni. Jól emlékezett arra az időre mikor egymaga mészárolt le majdnem hat banditát. Eme optimizmusa hamar lelohadt mikor egy másik haramia jelent meg. Ő teljesen más súlycsoportba tartozott mint az előzőek. Komor borostás arca és zöld szeme volt. Különleges kisugárzás áradt a testéből amely csakis az igazi vezérek ismérve. Megtiltotta az embereinek, hogy a lovaghoz hozzá nyúljanak mert ő akarta elintézni. Jorg nem értette mi okból támadtak rá. Kívülről inkább tűnt egy szegény csavargónak mint egy lovagnak így ez nem lehetett ok. A vadember mellett egy macska is előkerült ami némi magyarázatra adott okot.
- Upsz csak nem egy barátját ettem meg az előbb vagy talán rokonát? - mondta majd az ebédjének maradéka felé biccentett.
- Nem ártottam nektek. Nincs okotok erre.
Mikor befejezte a mondókáját kissé srégen hátrébb lépet majd egy gyors mozdulattal felkapott egy égő ágat. A fáklyával igyekezett távol tartani magától a macskát míg a kardal a szakállast. Feszülten figyelt, hogy a másik fél tegye meg az első lépést. Így akarja kifürkészni a módszerüket és utána mindegyiknek meg akarta kócolni a frizuráját.

A kiáltozás hatalmas volt körülöttük. A vadak hangosan üvöltve bíztatták vezérüket.
- Már nem fogsz nekünk ártani! - kiáltotta az egyikük gúnyosan a lovag felé.
- Enyém a kardja! - ordította valaki, míg a többiek sértő megjegyzéseket tette.
Csak Varamyr állt teljes csendben szemben a Dorne-i lovaggal. - Rám vár, hát legyen. - gondolta, és a kardját maga elé tartva óvatosan elindult a két halott között ellenfele felé. Varamyr nem becsülte alá az ellenfelet, mint az emberei. Csak kíváncsi volt rá, hogy hogyan harcolnak a dél leghíresebb harcosai.
Megfontolt lépésekkel közeledett az idegen harcos felé, aki kardját védekezően tartotta maga elé.
- Kezdődjék hát a tánc! - mondta az idegen, és ő is előre lépett. Varamyr gyorsabban mozdult, mint az akárki várta volna. Egy jól irányzott fentről lefelé menő csapással sújtott az ellenfélre. Jorg hárította a csapást, de megérezte, hogy az ellenfél gyorsabb, és erősebb, mint kinéz. Összecsaptak újra és újra. Varamyr próbálgatta az ellenfelet, játszott vele, mint macska az egérrel, míg az árnyékmacska csak kerülgette. Az emberek ezt látva harsány nevetésben törtek ki. Jorg egy gyors támadást indított, melyet Varamyr elhárított, de távol került az ellenfelétől. - A közelében kell maradnom, hogy ne tudja kihasználni a kardja hosszát. - Gondolta, de a Dorne-i is észrevette az előnyt, és támadásba lendült. Az árnyékmacska Jorgra vetette magát s kiütötte a kezéből az égő ágat. Jorgnak rá kellett jönnie, hogy a lény nem fél a tűztől. Varamyr eközben felkészült az ellenfél támadásának fogadására.

Ketten álltak szembe a szegényes öltözetű vándorral. Mind a szakállas mind a macska veszélyes ellenfélnek tűntek. Ráadásul egy csomó idióta állta őket körbe akik bármelyik pillanatban közbeavatkozhattak. A vad harcos egy magasról indított erős indította a párbajt. Jorg számított rá, hogy nem egy nádszál kisasszonnyal kell szembe szállnia ám erre nem is gondolt. Kardját a fáklyával keresztezve sikerült megállítani a csapást majd gyorsan hátrébb lépett. A kardja sajnos túl rövid volt ahhoz kellő távolságra tarthassa ellenfeleit magától. A szakállas ostromolta a lovagot egyik csapást a másik után indította meg. Minden erejére szüksége volt, hogy védekezhessen ám ellenfele mintha csak legyeket akart volna elhajtani. Ami Jorgnak kemény koncentrációba került a támadónak valószínűleg egyszerű játék volt csupán. A közönség harsány nevetése jelezte nem először látnak ilyen táncot és mind jól tudják mi lesz az eredmény. A macska nem bírt tovább várni és egy villámgyors mozdulattal kiverte annak kezéből az égő fáklyát. A legény kissé feljajdult ám komolyabb kárt nem szenvedett. Sajnálatos módon így az egyik oldala védtelenné vált. Valamit sürgősen ki kellett találnia különben nem éli túl ezt a kalandot. Nem jutott eszébe egy stratégia sem ezért azt tette amit az ösztönei diktáltak. Kardját beleszúrta jobb kezével a tűzrakásba míg ballal maga elé rántotta a hatalmas rongyokba bugyolált fém valamit. Abban a pillanatban egy erős szélroham támadt fel ami lerántotta leplet a kardról. Egy medvét megszégyenítő üvöltést indított meg kezében a csodás kidolgozású kétkezes kardal. Testét átjárta az izgalom és az a vágy hogy, hogy minden ellenfelét lenyakazhassa. Szemében egy sárkány tüze lobbant fel.
Magasra emeli a kétkezes kardot felkészülve a csapásra.

Először a férfi felé próbál suhintani, de csak a látszat kedvéért arra várva, hogy a bestia közbe lépjen. Amint macska mozgásba lendült igyekszik lefejezni így próbálja csökkenteni a veszélyforrásokat. Ha sikerül ha nem ezután ismét Varamyral szál szembe megállás nélkül csépelve őt.

Jorg Varamyr felé csapott, mikor az árnyékmacska előrevetette magát Jorg mozgása megváltozott, és a macska felé sújtott. Bár a lény fejét akarta levágni, rá kellett jönnie, hogy hármuk közül a bestia a leggyorsabb, és legerősebb. A macska gyorsabban ugrott félre, mint gondolták volna. Varamyr kihasználta a pillanatnyi nyugalmat, és támadásba lendült, melyet Jorg hárított. Varamy könnyedén harcolt, figyelte az ellenfelét. - Ügyes harcos. Az ösztöneire hallgat, de sok betanult mozdulatot is használ. - gondolta miközben védte a feléje irányuló csapások sorozatát.
Varamyr az ösztöneire hallgatva harcolt. Bár a Dorne-i erős volt, mégsem volt elég tapasztalata. Varamyr az egész életét harcban töltötte, ismerte ezt a harcstílust, és a lehetőségeit. Tökéletesen használta ki az erdő adta lehetőségeit. Minden gyökeret, ágat, hófoltot úgy használt ki, hogy az ő előnyére váljon. Könnyedén hárította ellenfele támadásait, körbe - körbe forgott, fárasztotta a lovagot, hiszen tudta, hogy ő nem szokott hozzá ehhez a harcmodorhoz. A levegő hideg volt. - A keze nemsokára elfagy a kard markolásától. A tüdeje megtelik a hideg levegővel, és akkor majd a mozgása is lassabb lesz. - elmélkedett tovább Varamyr, hiszen tudta, hogy szívósabb ellenfelénél, és az idő neki dolgozik.